A kiút gátja… Félelem az anyagiaktól

Egy bántalmazó kapcsolatból - sokak, a kívülállók számára érthetetlen módon - nehéz megtalálni a kiutat. Rengeteg tényező nehezíti a megoldás megtalálását, majd venni azt a bizonyos bátorságot hozzá. A legnagyobb gát a bántalmazott személy félelme. FÉL-ELEM...

FÉL-ELEM. Igen, mint a szavunk is bámulatosan mutatja, az az ember, aki fél, az nem élheti életét EGÉSZSÉGBEN. Mert darabokra esett szét az élete, a személyisége. Ennek egyik darabja az anyagiak világát jelenti, egészen pontosan miből fog megélni... Ehhez természetesen akár sok-sok év keveserve áll a háttérben, milyen hosszú ideig élt a bántalmazásban. Mennyi idő telt el, hogy elvesztette önbizalmát, hitét, hogy lehet boldogan és szabadon élni. Sokan, amikor belecsöppennek egy ilyen kapcsolatba, azt sem tudják, nem merik bevallani maguknak, hogy egy börtönéletben léteznek, saját életük rabjai.

Először minden szép és jó. A bajok akkor kezdődnek, amikor lehull a rózsaszín szemüveg, pontosabban a bántalmazó elkezdi kiterjeszteni felügyeletét az áldozatának élete felett. Ez pedig nem egyik napról a másikra történik meg. Szép fokozatosan, módszeresen elveszi az önállóságát. Hiszen az ember társas lény, a társak visszajelzései alapján látjuk magunkat, alakítjuk általában ki azt az elképzelésünket, hogy milyenek is vagyunk. A külvilág egy tükör. És mit szeretne látni az ember lánya ebben a tükörben? Minden szépet és jót magáról, hogy szeressék, mert szerethető. Elhiszi, amit a párja közvetít felé, te ilyen és ilyen vagy... Alkalmazkodik ezerrel, mert ő csak jó akar lenni. Ezzel pedig a legnagyobbat éppen saját magába rúgja... És szépen fokozatosan a szépből és vonzó nőből egy olyan képet varázsol a bántalmazó, ami minden csak nem szép. Elhanyagolt, igénytelen tramplit varázsol a legszebből is. Csak a kommunikációját kell úgy alakítani, hogy az elfogadásra és szeretetre éhes nő elhiggye, hogy alkalmatlan nőként, anyaként, feleségként, egyáltalán semmire nem jó, Nem ért a pénzhez, nem tudja beosztani, pazarol, pazarol és pazarol... Egyáltalán pedig örülnie kellene, hogy itt vagyok én, a mindenben tökéletes "társ", aki képes téged, az emberi hulladékot bevállalni, és gondoskodni az eltartásodról. Mert kinek is kellenél, te nulla! Ezt csupán azzal kell kiegészíteni, hogy hermetikusan el kell zárni az egyéb külvilágtól, barátoktól, munkatársaktól, családtagoktól. Amikor ezeket a mondatokat nap mint nap vágják egy nő fejéhez, gyakorlatilag elveszíti reális énképét, és a programozás tökélyre vált. Egyszer valamikor én is eljutottam erre a pontra...

Nem voltam jó, sem mint anya, sem, mint feleség. Folyton szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy nincs pénzünk. Persze ehhez a helyzethez az is hozzájárult, hogy engem nem engedett dolgozni a volt "társam". Sok-sok időbe tellett, mire leesett, hogy ennek tulajdonképpen egyetlen oka volt, és egyáltalán nem az, hogy a gyerekeinek akart jót azzal, hogy legyek velük otthon. Nem, a gyerekek jóléte nem érdekelte, hiszen nem követte volna el ellenem azt a sok gyalázatot, amit tett a fennálló házasság alatt és után... Az, aki a gyermekei anyját bántalmazza akár milyen módon, az tulajdonképpen a gyermekeit is bántalmazza, akkor is, ha soha sem emeli rájuk a kezét. Részem volt minden "jóban", ami egy bántalmazó kapcsolat hozadéka, fizikai erőszak, szexuális erőszak, verbális megalázás, a szabadságom és önrendelkezésem elvétele. Betegesen rettegett attól, hogy nekem önálló pénzem legyen. Mert ki tudja, mire merészeltem volna elkölteni. Na de hosszú volt az út, mire leesett a tantusz ezzel kapcsolatban. És amikor le is esett, ez önmagában édeskevés volt a kiúthoz. A leesés akkor következett be, amikor a kamasz fiának, akit hívtak egy kis nyári munkára egy helyre, és örült, hogy lesz végre egy kis zsebpénze, ugyanazzal a szöveggel hűtötte le, mint, amit ezeregyszer hallottam nekem címezve, hogy van bőven itthon is munka... Ja, az volt, csak éppen ingyen, és nulla megbecsülés járt érte.

Mivel kezdetben még rendelkeztem valami kis jövedelemmel, anyasági ellátások formájában, amit persze elég nehezen viselt, így gondoskodott róla, hogy az minél hamarabb elfogyjon minden hónapban. Nekem a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy gondoskodom a gyerekeimről, családomról. Így elköltöttem a saját bevételemet a családi kiadásokra. Amit nem volt nehéz. A gyerekeim a 90-es években születtek, tehát a 2010-es években váltak nagykorúvá, és jutottak el a mai napig az önálló élet kezdetéhez. Én pedig majd két évtizeden keresztül vegetáltam ebben a kapcsolatban, mire sikerült magamat kiszabadítanom. Ehhez sok-sok félelmemet kellett leküzdenem. Most csak az anyagiakat érintőről szeretnék írni.

A gyerekeim ahogy nőttek, és ahogyan a megélhetés egyre romlott hazánkban, az én kis anyagi jövedelmem évről évre csak apadt. 2008-ra már csak családi pótlékban volt részem. Persze nem ennyi volt a család jövedelme, hiszen a "társam" őstermelőként szerezte a bevételét. Mely munkájához rengeteget dolgoztam a gyerekeim mellett, csak hát abból ha láttam is valamit, azt kb úgy, mint akinek egyrészt a fogát húzzák, másrészt hatalmas veszekedések árán. Mert én mindig csak elszórtam a pénzt... szerinte. Hogy mire is? Csekkekre, élelemre, ruházatra, az életünkre. A fejében az élt, hogy a családi pótlékból meg kell tudni élni. A pénzügyekhez pontosan ő nem értett. Nem fogta fel, hogy a csekkek minden hónapban újratermelik magukat... És jött mindig a nagy kérdés, hogy már megint mire költöttem. Hiába volt a szeme előtt minden, amit vettem. Elkövettem eleinte azt a hibát, hogy próbáltam pénzt szerezni. Például elvállaltam, hogy ebédet hordok ki a nyugdíjasoknak. Szánalmas egy pénzösszeget fizetett az önkormányzat érte, de én még annak is örültem. Hogyne örültem volna, mert az idősek szerettek, mindig volt egy-két jó szavunk egymáshoz, végre normális emberi hozzáállás. De, hogy milyen verést kaptam érte, azt inkább nem részletezném. Mert egy rendes anya nem csavarog, nem hanyagolja el a gyerekeit holmi munkáért, amúgy is dolgozzon otthon, van ott munka bőven. Igen ingyen és bérmentve... Vágtam sokszor a fejéhez. De lepattant róla minden. Mert én voltam a világ leglustább embere, sosem takarítottam, főztem, stb. Persze akkor nem tudom, hogy ki és mikor látta el a gyerekeimet, őt magát, hiszen ő nem alacsonyodott le holmi házimunkára, vagy csekkbefizetésre. Amikor a gyerekeket minden reggel bevittem az iskolába, bevásároltam, és 2 perccel később sikerült hazaérnem, akkor természetesen már valahol k@rválkodtam. A hónap közepére pedig rendre elfogyott a családi pótlék.

Próbáltam munkahelyre is elmenni a szomszéd településre. Amit a mai napig nem tudok, hogy igazából miért is nem jött össze. Feltételezésem van csak, nem volt még saját telefonom sem, mert ugye akkor majd a telefonon keresztül fogom megcsalni. Így pedig az ő száma volt megadva a munkáltatónak, hát szerintem simán visszamondta. Micsoda veszélybe került volna, ha dolgozom ugye... Bár a végén valóban azok jelentették a felettem gyakorolt uralkodásának a végét, amitől tűzzel-vassal tiltani próbált, de nem azért, mert igaza lett volna ezek felől.

A kétezres évek elején jártunk ekkor. Minden ékszerem szép lassan a zaciban kötött ki, amit eleinte úgy tudtam meghosszabbítani, hogy el kellett "lopnom" a havi kis bevételemből a rávalót. Ahogy a pénzem értéke csökkent, a gyerekek pedig egyre többe kerültek, kezdtem zsonglőrködni a számlákkal. Csakhogy húzzam azt az időt, hogy kérnem keljen tőle. Tudom, óriási hiba volt, minden arra irányuló próbálkozásom, hogy megoldjam a pénzhiányt. Csak a veszekedést akartam elkerülni. Amikor egyszer mentem volna meghosszabbítani az ékszereket a zaciba, szembesültem azzal, hogy betörés történt, és odalett minden. Egy jelnek fogtam fel, oda lettek a jegygyűrűk! Nem rázott meg a dolog, ellenkezőleg örültem neki. Na de ne szaladjak ennyire előre.

Telt az idő, amikor azon kaptam magam, hogy fogy az erőm, fogy az energiám. Már alig ment a házimunka, alig bírtam ellátni a gyerekeket, és segítségem nem volt. A családommal nem volt semmilyen kapcsolatom, hiszen nagyon haragudtak a választásomért, utálták a gyerekeimet. Persze ez is egy érdekes kérdés, amikor felnőtt emberek a saját vérüket csak azért utálják, mert utálják az apjukat. Na de ez már réges régen elmúlt. Visszacsinálni sem lehet már. Másrészt a gödörből való felállásom után megváltozott minden. De a kimászást gyakorlatilag egyedül, pontosabban barátok segítségével sikerült megcsinálnom. Depresszió és mindenféle testi tünetem kezdett kialakulni. A testem és a lelkem már ordított, hogy BAJ VAN. Önként és dalolva mentem a pszichiátriára, még annyira észnél voltam, hogy lépnem kell, mert később már esetleg magamtól nem fog menni. Itt szembesültem először azzal, hogy nyuszi vagyok. A doktornőnek a mai napig hálás vagyok, hogy akkor ezt a képembe vágta. Mert valójában a félelem megbénított, szinte betegesen féltem minden veszekedéstől, féltem attól, amit a szemében láttam, hogy el akar pusztítani. Ma már tudom, hogy nem volt alaptalan a félelmem...

Egy kis hang belülről mindig megszólalt bennem. Halkan súgott, hogy hé, ne hidd már el, hogy te ilyen semmire való, lehetetlen ember vagy... Olyan nincs, hogy valakinek csak és kizárólag rossz tulajdonságai vannak, VAN BENNED JÓ IS!

Elkezdtem keresni, hogy milyen vagyok, mi a baj velem. Ezt persze szigorúan titokban, időnként pénzt "ellopva" saját magamtól, a gyerekeimtől, hogy egy-egy könyvet, újságot megvegyek a magam számára. Gyakorlatilag ebben az időben ez jelentette számomra a külvilágot, És azok a rövid beszélgetések, amit az oviban vagy az iskolánál a gyerekeimre várakozás közben más anyukákkal beszélhettem. Persze ezek tiltott területek voltak számomra. Újabb veszekedéseket kreálva, esetleg az újságom, amit megtalált darabokban vagy a kályhában végezte. És nem sikerült feladásra kényszerítenie. Ezt az egyet, hogy műveljem magam a magam módján, nem tudta elvenni tőlem, bármilyen nehéz is volt, de ragaszkodtam hozzá, sőt két kézzel kapaszkodtam bele, hogy az örvény, amit ő keltett, ne tudjon végleg a mélybe rántani. Utólag nyugodtan mondhatom, hogy azért simán hálás vagyok, hogy rálökött egy útra, amit ő nagyon utált és félt tőle. Ez az ezotéria, és legelőször az asztrológia volt.

Darabokra kezdtem szedni az életemet, egészen a gyermekkoromig visszamentem. Kerestem a közös pontokat a jelenlegi életem és minden között, hogy miért kellett nekem ezt megtapasztalnom. Találtam is közös vonásokat. Rájöttem, hogy tulajdonképpen én csak MEGFELELNI AKAROK, JÓ AKAROK LENNI. Na de milyen akaratnak akartam valójában megfelelni? Egy torz és beteg akaratnak, aki kikiáltott engem a világ legrosszabb anyjának, emberének. És mi az, hogy jó? Bűntudatom volt azért, hogy titokban egy-két ezret el kell tulajdonítsak saját személyes felhasználásra a gyerekeimtől. Már odáig vetemedtem, hogy a postán postafiókot kellett nyitnom és negyedévente fizetni a díját, mert bizony a leveleim sem mind értek el hozzám. Szóval gyakorlatilag loptam és hazudtam. Lám-lám milyen rossz voltam ugye? Nem, ez mind a kiutamhoz járult hozzá, csak akkor ezt még nem tudtam. Ezek a dolgok voltak az egyetlenek a gyermekeim mellett, melyek erőt tudtak adni, hogy elviseljem az elviselhetetlent. A megfelelési kényszert iszonyatosan nehéz levedleni. Nem is merem állítani, hogy máig ez maradéktalanul sikerült. Honnan is eredt ez bennem? A gyermekkoromból... Nagyon sokat hallgattam kisgyermekként, hogy ha nem fogadsz szót, rossz vagy, és nem szeretlek, intézetbe záratlak... Anyaként döbbentem rá, hogy nem is voltam én olyan rossz gyerek, de ezt gyermekfejjel nem tudhattam. Egy életre nyomott hagyott bennem. Sok-sok évvel később tudtam ezt a rossz érzést magamból elengedni, hogy ugyan ez egy nagyon rossz tapasztalat volt a saját édesanyámtól, de neki sem volt fenékig tejfel a gyermekkora, sem a viszonya a saját édesanyjával... Neki még rosszabb volt...

Az ébredéseim is fokozatosan jöttek. Az első döbbenetem magamról az volt, hogy egyáltalán nem pazarlom a pénzt, nagyon is meggondoltam minden forint kiadását. A keveset nem lehet beosztani egy egész hónapra. Sőt olyan dolgokat vettem a saját vállamra, melyeket nem is nekem kellett volna megoldanom. A gyerekek apja helyett cipeltem sok-sok terhet. Mondanom sem kell, hogy a vállaim, karjaim mennyit fájtak akkoriban. Azonban attól, hogy tudtam már, nem vagyok analfabéta a pénzkezeléshez, még bizonytalan voltam afelől, hogy el is tudnám magunkat egyedül is tartani. Rettegtem attól, hogy tudok-e majd egyedül megállni a lábamon.

Időközben eljött annak is az ideje, hogy otthon a gyerekeknek már szükségük volt netre, számítógépre. Nos kalandos úton, de beszereztem az első számítógépet, persze én csak titokban, amikor egyedül voltam otthon, használhattam. Végre kinyílt a világ számomra. Az önismeret útján tovább meneteltem. Rátaláltam a NANE oldalára, ahol igazolva láttam, hogy amit évek óta érzek, az mind-mind tökéletesen ráillik a bántalmazó kapcsolatra, gazdasági erőszak is létezik.

Azokban a rövid távolléteimben az otthonomtól, amikor is másokkal tudtam érintkezni, egy boltban rátaláltam a barátnőmre, akivel beszélgetve végre önmagam lehettem. Gyakorlatilag végig segítette a vele folytatott sok-sok beszélgetés a talpra állásomat.

Csernus doktort sokan nem szeretik a stílusáért. Az utolsó lökést talán A nő c. könyve adta. Rá kellett döbbennem, hogy bizony én magam járultam hozzá az exem viselkedéséhez. Ráadásul két lányomra gondolva, elszörnyedtem, hogy milyen példát mutatok nekik, ha nem változtatok az életemen. Ekkorra sajnos a fiaimat gyönyörűen elfordította tőlem, rendesen aláaknázta a kapcsolatunkat. Komoly árat fizettem a szabadságomért...

Eljött az utolsó év, ami a tervezésről szólt. Mivel még mindig nem rendelkeztem munkával, önálló saját jövedelemmel, így az első pont az volt, hogy munkát kell találnom. Ahova sok évvel korábban nem sikerült bekerülnöm, most egyenes utam vezetett hozzájuk. A gyerekeim már annyira nagyok voltak, hogy ők megértették, hogy szükség van a plusz bevételre a családunknak, na nem azért, mert el akarok válni, arról mélyen hallgattam. Meg volt a munka, igaz csak határozott időre, de majd hosszabbítanak, ha lejár. Ezzel egy újabb világ nyílt meg számomra. Most már csak egy albérletet kellett találnom. Ennek már komoly anyagi vonzatai is voltak, hiszen havonta lesz egy díja, amit ha törik, ha szakad, fizetnem kell a rezsi és a megélhetés mellett. Na ettől eléggé paráztam, hogy hogyan fog ez menni. Ráadásul még kauciót is le kell majd tenni. Ezért próbáltam segítséget kérni a szüleimtől, hát csak annyit kaptam, hogy ha ilyen virágot szakítottam magamnak, hát szagoljam továbbra is... Nem segítettek.

Már ősz lett, mire sikerült összehoznom az albérletet, ami nem igazán tetszett, de nem találtam másikat. Elszöktem a lányaimmal. Nekik sem tetszett. Két hét sem kellett hozzá, hogy kiderüljön, nem véletlenül nem tetszett. A tulajdonos nem fizette a villanyszámlát, és miután beköltöztünk, sajnos vagy inkább szerencsémre kikötötték az áramot.

A szökésről még annyit, hogy olyan szinten tartottam titokban, hogy mire készülök, hogy az ex nem sejtett semmit. Reggel elment dolgozni, és én a lányaimmal gyors futtában összepakoltuk a személyes holmijainkat, jött egy baráti család, akik elfuvaroztak minket. Az exemnek pedig otthagytam a válóperes tárgyalásra szóló idézést, melyet nem mertem átadni neki, míg ott éltünk, még szerencse, hogy azt éppen én tudtam átvenni a postástól. Még az égiek is segítettek, hogy végre rendeződjön az életünk. A fiúkat a költözés után, vagyis nekik a suli után mondtam el az iskolánál és felajánlottam, hogy jöjjenek. De nem ért meglepetésként, hogy visszautasították. Szóval a szabadságnak ez volt az ára. Sok év telt el azóta, hogy rendeződött valamennyire a kapcsolatom velük. Ám milyen az élet, ha akkor nem jövők el, és nem szedem rendbe az életemet, nem tudtam volna nekik segíteni például a továbbtanulásnál, vagy egy nagyon szomorú és tragikus esetnél.

Nem felejtem el azt a nyugalmat, amit az első szabad éjszakán éreztem, félelem nélkül feküdhettem le végre aludni. Előtte már egy fél éve a lányaim szobájában a földön aludtam...

A munkahelyemen a hónap végéig szólt a szerződésem, és a levegőben lógott a nem hosszabbítás. Az első két szabad hét eseménye tömören arról szólt, hogy elmentem a tárgyalásra, ahol az ex nem jelent meg és mivel én vettem át az ő idézését, így a bíró megismételte az első tárgyalást, végül is két év kellett, hogy végre törvényesen is szabad legyek. Majdnem két hétig laktunk áram nélkül. A vicc az volt a dologban, hogy sokszor álltunk az áramkikötés veszélyében, de mindig az utolsó pillanatban sikerült megoldani. Hát itt utolért, és nem is a mi hibánkból. Nem volt más hátra, új albérletet kellett keresnem. Csak ezt a helyzetet megspékelte az az aprócska tény, hogy bizony már munkám sem volt.

Megtárgyaltam magammal, hogy most, amikor végre megtettem ezt a nagy lépést, nem lehet, hogy ilyen kilátástalanságnak kell a nyakamba szakadnia. Szilárdan hittem benne, hogy a következő hónapot át tudom vészelni, annyi pénzem még van, találok albérletet, de arról hallgatok, hogy nincs munkám átmenetileg. Tehát meggyőződésem volt, hogy két hónapon belül újra dolgozni fogok, tehát lesz fizetésem. Így is történt, sőt sokkal kedvezőbb helyre kerültem vissza. Amilyen nehezen találtam ezt az első és rossz albérletet, olyan könnyen sikerült az újat, ami sokkal jobb volt, jobb helyen. Mivel év vége volt, az első szabad karácsonyunk, ami végre nem a veszekedésről szólt, a szüleimnél töltöttük. Mint kiderült, amikor segítségért fordultam hozzájuk, nem hittek abban, hogy komolyan kilépek abból a kapcsolatból és ezért nem segítettek. Innentől kezdve szépen lassan elkezdett a kapcsolatunk alakulni, és bizony az ő segítségükre rá is voltam utalva, hiszen a fizetésem a fűtés nélküli időszakra elég volt, de a fűtés már a minimálbéres keresetemből kilógott. És nem azért lógott ki, mert nagy lábon éltünk...

Nagyon is fegyelmezetten kellett az élet anyagi oldalához hozzáállni. Erősen oda kellett figyelnem, hogy mire mennyit költök. Volt olyan hónap is, hogy az utolsó hétre már csak zsír és kenyér jutott. De a lényeg, hogy túléltük. A munkahely által fizetett étkezési hozzájárulást arra fordítottam, hogy magamra csak a legminimálisabbat költöttem, és amikor lehetett a munkahelyi konyháról főtt kaját vittem haza a gyerekeknek. Na nem volt valami horror összeg a havi keret, de valamicskét ez is segített. Arany szabály lett nálam, fizetést megkapva az első az volt, hogy minden fizetni valót befizettem, kifizettem, és csak utána mertem bevásárolni menni. Mert bizony, ami a fizetni valók után megmaradt, az elég csekélyke volt.

Viszont nekem hihetetlenül jót tett ez az időszak. Bebizonyítottam magamnak, hogy képes vagyok önállóan, felelősen dönteni a családi költségvetést illetően. Fokozatosan visszaszereztem, illetve inkább nagyobb önbizalomra tettem szert, olyanra, ami tulajdonképpen a bántalmazó kapcsolat előtt sem volt. Céljaim voltak. Nyugalom és a válóper viharait leszámítva békesség vett végre körül. Végre szabadon és a belátásom szerint dönthettem arról, hogy mivel tömöm a fejem, mert aki egyszer komolyan rátéved az önismeret útjára, onnan azt hiszem nincs kiszállás. Pedig az önismeret sem egy kellemes dolog, sok munkát kíván az embertől, de a végeredmény már örömmel töltheti el. Igen, mert az élet lesz az, ami visszaigazolja, hogy jó úton jár-e az ember. Azt is megtanultam, hogy az önfejlesztésre elköltött pénzek nagyon komoly befektetések, amelyek meghozzák a gyümölcsüket. Na nem kell arra gondolni, hogy sokat tudtam ezekre költeni, nem horror összegekről van szó. Sőt kezdetben a neten ingyen elérhetőkből táplálkoztam. 

Egy bántalmazó kapcsolat után kulcskérdés, hogy az ember mennyire képes feldolgozni a vele történteket. Szembe kell nézni könyörtelenül azzal, hogy mi sem voltunk hibátlanok, jócskán részünk volt a saját szenvedésünkben. Ha ezt a munkát valóban a helyes tanulságok levonásával képes az ember megejteni, akkor jöhet a következő lépcsőfok, mersz újra megbízni egy férfiben? De ez már egy másik történet. Nekem sikerült. 

"HarmoNet írók a nőkért - 2019"

Amennyiben érdekesnek találtad az írásomat és úgy gondolod, hogy másoknak is hasznára válna, kérlek oszd meg, hogy hozzájuk is eljuthasson. Facebook oldalamon tudsz követni és hozzászólni vagy írhatsz ide: hopihetanc@gmail.com.