A szocializáció kezdetei

 Napjainkban már köztudott tény, hogy a gyermekkor meghatározza, hogyan fogunk felnőttként élni. Pontosabban a kiindulási és igazodási pontjainkat alapozza meg, amelyen idővel változtatni szükséges majd. A szülők és a közvetlen családtagok az első személyek, akik a szocializáció alapjaira megtanítják a gyermeküket. Bizony ez messze nem mindegy, hogy milyen. "Ahány család, annyi szokás" - tartja a mondás. És milyen igaz! De mi is az a szocializáció?

A szocializáció olyan tanulási folyamat, amely a születéstől a halálig tart. A szocializáció nem más, mint a "társadalomba való beilleszkedés folyamata, amely során az egyén megtanulja megismerni önmagát és a környezetét, elsajátítja az együttélés szabályait, a lehetséges és elvárt viselkedésmódokat." (Bagdy, 1986.)

A szocializáció kezdetét kibővíteném már a magzati élettel is. Ma már sok tanulmány mutat arra rá, hogy a leendő édesanya milyen hatással van a születendő gyermekére. A kis pocaklakóval lehet akár kommunikálni is, és ebben nem kizárólag az édesanya tud közreműködni. Azok a hangulati és érzelmi hatások, melyek az édesanyát 9 hónapon át érik, ugyanúgy érintik a kis jövevényt is. Ebből következőleg nagyon nem mindegy például, hogy az édesanya milyen érzésekkel várja leendő gyermekét. Azt tudjuk, hogy rengeteg a mindenféle, főleg anyagi nehézség hazánkban, tehát a baba eltartásával, felnevelésével összefüggő félelmeink. Ezek azt az üzenetet is közvetíthetik a magzat felé, hogy bizony nem annyira kívánatos az érkezése. Amennyiben a szülők kapcsolata sem nevezhető ideálisnak, vagy ne adj isten, a baba fogantatásának a körülményei erőszakosak voltak, bizony hatással lesz a megszülető kis emberpalántára nézve. Mekkora hátránnyal indulnak azokhoz az újszülöttekhez képest, akiket szeretettel várnak a szüleik?!

A magzati életben az anya részéről közvetített elvárások is hatni fognak a babára. Gondolok itt arra, hogy az édesanya kislányt szeretne és bizony egy kisfiú növekszik a pocakjában, vagy fordítva. Akár ez is lehet a magyarázat arra, ha a kisgyermekből lányos fiú, vagy fiús lány cseperedik fel. A saját tapasztalatom a terhességeimmel kapcsolatban, valahogyan én mindig éreztem, hogy a baba fiú vagy kislány a pocakomban. Nekem az egészsége fontosabb kérdés volt, mint, hogy fiú-e vagy lány. Megjegyzem, hogy a kis jövevény megfoganásakor egyértelműen eldől, hogy fiú lesz-e vagy leány. Ezt felülírni mindenféle gender elmélettel nevetséges és káros is. A zavart inkább abban látom, hogy a leszülető lélek (ami ugye nemtelen) nem feltétlen akarja vagy tudja elfogadni a saját választását. Szerintem bölcs dolog tiszteletben tartani mindenkinek a nemi hovatartozását, de olyan agyament dolgokat kitalálni, hogy a gyerekeket fiúnak is és lánynak is kellene egyszerre nevelni és majd eldönti, melyik tetszik, ez hajmeresztő és káros.

Mit lehet tenni, hogy a születendő baba lehetőleg úgy érkezzen meg, hogy jól induljon az a bizonyos szocializáció?

Lehetőleg igyekezzen az édesanya pozitív gondolatokat a babája felé küldeni.Természetesen egészségesen kell élnie, táplálkoznia. Maximálisan odafigyelve a pihenés fontosságára. Megfelelő és kíméletes mozgásra lehetőleg jó levegőn. Nem kell itt speciális tornamutatványokra gondolni, a rendszeres és kellő ideig tartó séta éppen megfelelő a friss levegőn. Az édesapa sem elhanyagolható a szocializációnak ebből a szakaszából. A pocakra tett kézzel a leendő édesapa is tud kommunikálni a babával. A baba mozgása az egyik legcsodálatosabb érzés, amit átélhet a várandós anyuka. Hallani a baba szívhangját...

Születés történetét mindannyian átéltük már, mint megszülető lények, aztán később, mint életet adó édesanyák. Az apás szülések elterjedése következtében egyre több férfinek is megadatik a betekintés az élet egyik nagy misztériumába. Természetesen ezt kötelezőleg nem szabad előírni a leendő apáknak, de ha igénylik és az édesanya is vágyik rá, akkor nem szabadna kihagyni. Biztos, hogy az apa és gyermeke között hamarabb és mélyebben indul a kötődés.

Általában a közvélemény a szüléssel és annak minden fájdalmas szenvedésével szokott tisztában lenni. Azonban a baba szempontjából sem egy semmi kis történés ez. Bizony a baba is éppen úgy megszenvedi az elhúzódó születést, mint az édesanyja. Ez egy elég nagy trauma, a csendes, meleg, sötét és óvó fészekből egy szűk "folyosón" át megérkezni egy hideg, zajos, vakítóan félelmetes világba, nem leányálom. És nem lesz mese, a köldökzsinór elvágása után önállóan kell tudni lélegezni, táplálkozni. Ha ezekhez a rideg tényekhez még hozzá tesszük azt is, hogy a leszülető lélek a szellemhazát elhagyva itt bizony a test és a fizikai világ börtönébe kerül sok-sok évre.

A kritikus első három év

A szocializáció szempontjából ezek az évek döntik el a fejlődés menetét. Amennyiben szeretettel várt babáról van szó, bizonyára a későbbiekben is ez fogja körülvenni.

Ennek az időszaknak a fő meghatározója elsősorban az édesanya lesz. Hiszen a kisbaba rendes táplálására (szoptatás) egyenlőre őt jelölte ki a természet. De ugye vannak egyéb teendők is egy baba körül, ezekbe az édesapa éppen úgy bekapcsolódhat. Ha a szülők ügyesen megosztják egymás között a feladatokat, a kisgyermek kötődése mindkét szülő irányában megfelelően tud alakulni. Na itt kezdődnek aztán a problémák is...

A gondozás, azaz a fizikai szükségletek ellátása önmagában nem elegendő az ember csemetéjének. Már ekkor egyértelműen megmutatkozik, hogy bizony az ember társas lény és szüksége van az emberi kapcsolatok által közvetített szeretetteljes érzésekre, testi érintésre, beszédre. Természetesen a babák is vissza-vissza kommunikálnak. Elsősorban ugye a sírásukkal tudnak jelezni, hogy igénye van az anyára vagy apára. A mosolyt viszonylag hamar elsajátítja a baba. A későbbiek során sajnos sok probléma adódhat abból, ha a szülő nem érti meg, hogy éppen miért is sír gyermeke. Ez adódhat sajnos abból is, hogy egyszerűen fáradt az édesanya, vagy az ő lelkével nincs minden rendben. Mivel a kis csecsemő egészen kb az iskolaérettségig, azaz 7 éves koráig szimbiózisban él az anyukájával, ez idő alatt minden rezdülését képes venni a mamájának. Azaz, ha a mama szomorú, gondokkal küzd, esetleg a kapcsolata nem megfelelő a párjával, bizony a gyermek egy láthatatlan antennán keresztül ezeket a jeleket átveszi. Aztán ezekből az évek során szép lassan vagy gyorsan a szocializáció zavarai fognak összeállni. Ha arra gondolok, hogy hány család tud szétmenni hét év alatt, bizony a gyerekeknek nem lehet könnyű. Sok szülő azt hiszi, hogy a gyerek nem ért semmit, nyugodtan ordítoznak a jelenlétében, esetleg még durvább dolgok is megtörténnek. Nem lehet ezeket a dolgokat következmények nélkül tenni, minél kisebb a gyermek, annál inkább lesznek súlyosak az utóhatásai. Miért is? Mit fog látni és érzékelni az anyai és apai viselkedésből? Tiszteletlenséget, szeretetlenséget, töménytelen indulatot, dühöt, az akaratért vívott küzdelmet, hatalomvágyat, stb. Most ha körülnézünk társadalmunkon pontosan ugyanezt láthatjuk. Lehet, hogy egy egész társadalom ugyanattól szenved? És a hiba ott keletkezett a gyermekkorban, hogy a legtöbb ember rossz mintákat kapott? Hogy nem tanult meg helyesen szocializálódni?

Megelőzés

Nagy feladat. Mindent el kellene követni azért, hogy a gyerekek azt kaphassák lehetőleg, amire szükségük van ahhoz, hogy érett felnőttekké váljanak.

Feltétel nélküli szeretet és biztonság - talán ez a kettő az alap. Ezek fényében alakul ki az egészséges önbizalom, melyre fel lehet építeni az életet. Az a kisgyermek, aki nem tud megfelelően szocializálódni az elő években, a későbbiekben mindenféle - divatos szóval élve - magatartászavart fog produkálni.

Az édesanyák szerepére visszatérve - a mai világunkban sajnos, az édesanyáknak nem teszi lehetővé a kialakult életünk, hogy szívvel-lélekkel tehessék a dolgukat. Nagyon helytelen, hogy a gyerekek egyre korábban kerülnek az anyától elválasztva, idegenek felügyelete alá (bölcsőde, óvoda). A gazdasági kényszer, hogy a család ellátásához bizony egy kereset kevés, a gyermek gondozásáért járó juttatások minősíthetetlenül alacsonyak. Továbbá az a társadalmi berögződés, hogy gyermeket ellátni, nevelni és gondozni nem érték, azt sugallva az anyák felé, hogy csak akkor vagy valaki, ha karriert építesz, rengeteg veszélyt rejt magában. Látjuk is a következményeit, csak nem akarjuk az összefüggéseket meglátni.

Azokról az esetekről is kell szót ejteni, amikor a válások következtében a gyermeket drasztikusan szakítják el az édesanyától, ami minél kisebb korban történik, annál súlyosabb következményeket fog maga után vonni. Sajnos hallottam már olyan esetről is, amikor egy éves gyermekkel is ilyen történt. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy az apák nem alkalmasak a gyermek nevelésére, de sohasem fogják tudni az édesanyát ebben a korban pótolni. Ráadásul ezekben az esetekben nem gyermekét szerető apák szoktak szerepelni, hanem a szülői elidegenítés (PAS) módszerét alkalmazó férfiak. De még mielőtt leszednék a fejemet az apák, igen vannak olyan esetek, amikor az édesanya teszi ugyanezt meg, ezek az esetek semmivel sem jobbak és nem támogathatóak. A gyermeknek van apja és anyja is, és mindkettejükre szüksége lesz illetve lenne a későbbiekben is. Ha már megtörtént a kapcsolat felbomlása, a gyerek még mindkettejükhöz fog tartozni. Maga az elidegenítés a másik szerető szülőtől hatalmas vétek a gyermek ellen. Ennek a veszélyeztetésnek a kiküszöbölése érettséget és együttműködést kíván a szülőktől.

A lényeg, hogy mi szülők vagyunk azért felelősek, hogy a gyermekünk hogyan tud az első éveiben szocializálódni, a későbbiekben elkerülni a különböző magatartási zavarok tömkelegét.

Amennyiben érdekesnek találtad az írásomat és úgy gondolod, hogy másoknak is hasznára válna, kérlek oszd meg, hogy hozzájuk is eljuthasson. Facebook oldalamon tudsz követni és hozzászólni vagy írhatsz ide: hopihetanc@gmail.com.