Az ablakon kidobott jövő

Egy társadalom jövőjét mindig az utódok jelentették és jelentik ma is. Ezért fontos kérdés, hogy hány gyermek születik, gondolják ezt sokan. Míg általánosságban elmondhatjuk a világon elsősorban a túlnépesedés jelenti a gondot. A világ fejlettebbik részén pedig ennek éppen az ellentéte figyelhető meg. Látszólag Magyarország kormánya mindent elkövet azért, hogy megfordítsa ezt a folyamatot. Valójában pedig majd az itt élő, vagy a nemzetünkhöz tartozó emberek egyéni lelkiismeretükre hallgatva eldöntik, hogy mikor, hány gyermeket szeretnének, tudnak anyagilag, fizikai és mentális egészségben bevállalni. Szerintem ebbe a politikának nem szabadna beleszólnia. Nem ez veszélyezteti egy nép fennmaradását. Sokkal inkább kellene aggódnunk azért, hogy akik már élnek, akik ezután születnek milyen emberré fognak válni. Bábokká vagy emberségesen gondolkodó, az emberiség javát szolgáló emberi lényekké.

A gyermekvállalás kérdése pedig nem kizárólag anyagi vonatkozású kérdés. Ennek ellenére az anyagiak sok mindent meghatároznak a jövőt illetően. Amikor megérkezik egy kisbaba a családba, már sok minden eldől attól, hogy hova, milyen anyagi körülmények közé születik meg. A megszületése pedig együtt jár a felelősséggel is. Természetesen az első számú felelősök érte a szüleik. De ez így mára már nem nevezhető igazságnak. Ugyanis a szülők életkörülményei nem feltétlen csak is kizárólag az ő akaratukon és hozzáállásukon múlik. A bérek mesterségesen alacsonyan tartott volta, hogy a megélhetési költségek messze magasan emelkednek, a bizonytalanság az egészségügy, oktatás színvonalát illetően mind-mind gátjai a gyermekvállalási kedvnek.

Nézzük először az anyagiak oldalát...

A Családjogi Törvénykönyvünkben benne foglaltatik, hogy a szülő köteles a gyermekét a saját rovására is eltartani. Addig rendben a mondat, hogy tegyen meg mindent érte, de vajon szabad ezt szó szerint betartani?

Mélységesen felháborít az a mai gyakorlat, hogy családként csak azt igyekszik látni és láttatni a kormányzat, ahol van anya, van apa és van gyermek, gyermekek. Az élettől nagyobb rendező nem kell. Számtalan olyan eset lehetséges, hogy valamelyik szülő hiányzik, attól még családként illene rájuk tekinteni. Persze az egyik leggyakoribb oka ennek a válás. De ne gondoljuk, hogy maga az életkor életbiztosítást jelent, sajnos lehetnek balesetek, lehetnek betegségek, és mindjárt elveszítheti a család az egyik lábát. Az ember még ember marad, ha az egyik lábát valami miatt elveszíti. A családra ez miért ne lenne igaz? Az anya az egyik láb, az apa a másik. Mai világunk másik fő sajátossága, hogy kétkeresős családmodell lett az általános. Lehet lassan még az is kevés...

Ez nem jelent mást, minthogy a valóságban a bérek megállapításánál nincs belekalkulálva több személy eltartása. A bér, mondjuk kis jóindulattal egy fő eltartására lett kitalálva, arra is szűkösen. Most persze lehetne írni a férfiak helyzetéről is, annál inkább, hogy valamikor még teljesen természetes volt, hogy az elsődleges eltartó a családapa volt. Ha ezzel a családapával történt valami, az anya, a nő rendkívül kellemetlen, kilátástalan helyzetben találhatta magát. Ma gondolhatnánk, hogy ez mennyivel könnyebb, dolgozhatnak ők is. Sőt azzal igazolják, hogy milyen jó a dolgozó nőnek, nincs kiszolgáltatva a férjének. Ám ez csak féligazság. Normális férfinak korábban sem volt kiszolgáltatva a felesége, mint ugye a gondosan megkeresett jövedelmet voltak elszórni könnyen tudó asszonyok is.

Az egy lábon álló család...

Bármelyik lábat távolítja el az élet vagy sors a család alól, az élet menni fog tovább, a kérdés az inkább, hogy hogyan. Azt leszögezhetjük, hogy a csonka család is család.

Bármilyen okból is jött létre ez a helyzet, de innentől lehet teljesen egy személyben kell az anyának vagy az apának helytállnia a gyermekeiért. Ha elvált, akkor számolhat a gyermektartással, vagy ha özvegy az árvaellátással. Bár ez utóbbi kérdéses akkor, ha az elhunyt nem tudva a törvényről, még azelőtt méltóztatott távozni az élők sorából, hogy meglegyen az elvárt bedolgozott évek száma... A jogalkotó fejében nem tudom, mi járhatott, amikor ezt ilyen formán megalkotta. A gyermek/gyermekek már élnek, tehát gondoskodni kell róluk. Miért kell az ilyen esetben ragaszkodni bedolgozott időhöz? Ugyanez a kérdés akkor is, ha megrokkan valaki. A megrokkanás vagy haláleset sajnos nem mérlegel, hogy ki hány éves éppen a tragédia bekövetkeztekor. A már élő gyermekeiről pedig gondoskodni kell, hiszen még lehet messze vannak a felnőtté válástól. Nem azt mondom, hogy az állam vegye át az elhunyt szerepét, de hatékony segítséget illene nyújtani. Ami mondjuk nem ezerpárszáz forint különbséget kellene jelentenie a gyermekeit nem egyedül nevelők családi pótlékához képest. Mert miért is szükséges a családi pótlék? Vagy a sokak által el nem ért teljes adókedvezmény? Egyszerűen kompenzálni a jövedelem nélküli eltartott családtagokat, a gyermekeket. Csak, ami a jövedelem alacsony volta miatt pusztán a nagy többség számára elméletben létezik, nem jelent valódi segítséget. A családi pótlék meg szép lassan elveszíti az amúgy is csekély értékét.

A gyermektartásdíj esetében is ugyanilyen vitás helyzetek tudnak kialakulni. Rengeteg keserves és fejfájást okozó percet eredményez napjainkban egyaránt az anyáknak, apáknak. Egyszerű oka van ennek. Alacsonyak a bérek hazánkban. Persze a statisztikai adatok álságosan bámulatos összegekről szólnak. Egyrészt ezek a bruttó béreket mutatják. Ez pedig hangozhat remekül, attól még nem a valóságot tükrözik. Ráadásul nem az összeg nagysága a valódi mutató, hanem hogy mire futja belőle. Hogy ki tud-e tartani a fizetés ésszerű kiadásokat feltételezve? Ha beüt valami rendkívüli kiadás, van-e rá fedezet? Lehet-e belőle tartalékot képezni a váratlan esetekre? Na ezekkel van baj. Mert sokak életéből ezek a feltételek hiányoznak.

A tartásdíjnak pedig lesz egy faramuci tulajdonsága. Míg mindkét szülő hozzáadta a jövedelmét a gyermekek eltartásához, a közös költségekhez, ezt a továbbiakban a tartásdíj képtelen lesz kompenzálni. Egyrészt a fizetésre kötelezett szülőnek is meg kell élnie, sőt sok esetben a nulláról új életet is kell kezdenie, másrészt sokkal nagyobb összegre lenne szükség, mint, ami így a gyermekekre jut, akkor viszont a másik félnek nem marad. Szóval ez valahol a melyik ujjamat harapjam, mindegyik fájni fog, egyik sem lesz jobb a továbbiakban. Csak az indulatok fognak elszabadulni mindkét oldalon még jobban, persze a gyerekek feje felett. És hiába a megállapított összeg, ha valamelyikük munkanélkülivé válik. Még az sem ritka eset, hogy a válás után a megítélt gyermektartásdíj megfizetése után már nem marad a kapcsolattartásra, mely éppen olyan ártalmas jelenség. Most nem írnék azokról az esetekről, ahol módszeresen játszanak a felek és bár tudnának, még sem fizetnek. Ezek az esetek azon a tényen semmit sem fognak változtatni, minthogy a gyerekek már megszülettek, élnek, tehát szükség van az ellátásukra, gondozásukra. A vállalt plusz munkának a nagyobb bevétel reményében pedig kell egy korlátot szabni, mert bármelyik fél belerokkanása, ismételten a gyermekek eltartását fogja veszélyeztetni. Elnézve az egészségügyi mutatóinkat, lenne min elgondolkodni...

Tehát a kérdésem, ha annyira fontos, hogy ebben az országban több gyermek szülessen, nem lenne jobb, ha azokat a gyerekeket, akik már megszülettek, megbecsülnék, biztosítanák normálisan, hogy egészséges és boldog felnőttekké válhassanak, akiknek majd idővel gyermekeik fognak születni?

Mára gyakorlatilag még a falvakban is odajutottak az emberek, hogy döntően az életükhöz nem termelnek meg semmit sem. Nincsenek állatok, nincsen kertművelés. Egyrészt azért, mert időre van ezekhez is szükség. Amennyiben a munkahely uralja a dolgozó ember életének nagy részét, nem marad ideje arra, hogy otthon ellásson bármilyen jószágot is. Ráadásul lehet sokkal költségesebb egy hízót felnevelni, amennyiben a terményt a boltból kénytelenek számára megvenni. Olcsóbb a multiban húst vásárolni. A zöldségtermelés sincs jobb helyzetben. Nem terem a kert sem semmit magától, legfeljebb gyomnövényeket. Gondozni kell, feldolgozni kell, ami nem hétvégétől fog függeni, hanem mondjuk az időjárástól. Amennyiben pedig a locsolás saját fúrt kútból nem megoldható, a csapvíztől tuti nem is fogja megérni. Munkanélküliként ugyan lenne hozzá ideje, ám pénze már nem, és az állatok sem a levegőből híznak... Szép lassan pedig a tudás is elvész...

A vidéken élő egyedülálló anyák ráadásul munkahelyben sem tudnak csak úgy kedvükre válogatni. A "családbarát" munkaidőkeret, a napi 10-12 órás munkaidő, ahova és ahonnan haza is kell jutnia, nem egyeztethető össze az óvodák és bölcsődék nyitva tartásával. Az iskola sem fogja ezt a helyzetet megkönnyíteni. Bárkit megfizetni azért, hogy vigyázzon a gyermekre, pedig nem feltétlen fér bele a havi költségvetésbe. A közlekedési nehézségekről meg ne is beszéljünk, mely szintén nehezen alkalmazkodik a gyermekneveléshez. Míg nagyvárosban nem nagy tragédia, ha elmegy az orrunk előtt a busz, pár perc és jön a következő, na a vidéki közlekedés nem ilyen... Egy autót fenntartani egy keresetből elég nagy luxus. Az autót tankolni kell, és még képes állva is költséget kreálni a gazdájának.

De mi jut azoknak az édesanyáknak, akik valamilyen okból kifolyólag nem tudnak munkát vállalni? Mondjuk azért, mert beteg gyermekük született? Vagy valamelyik szülőjükről kell gondoskodni, esetleg a munkában megrokkant párjukról? Az ápolási díjnak nevezett összegre lehetnek jogosultak. Valamicskét igyekezett a kormányunk a kérdésen toldozgatni és foldozgatni, keveseknek talán jelent majd kicsi könnyebbséget, ám sokakat éppen, hogy kizárnak majd az ellátásból, mint például az autista gyermeket nevelő édesanyákat.

Beteg hozzátartozót ápolni egy nemes feladat, amit megbecsülni illene. Különben is, azt sem gondolnám, hogy a mai egészségügy felkészülten el tudná látni azokat a betegeket, akiket most otthonukban ápolnak. Ha el is látná, igen csak megkérné az árát. Jó persze nem minden otthon ápolást végző nő rendelkezik egészségügyi végzettséggel, azonban feltételezem, hogy sok mindent ki kell tanuljon ahhoz, hogy gondját tudja viselni a szerettének. Terhet vesznek le az állami egészségügy nyakáról. Miért nem lehet ezt megbecsülni azzal, hogy úgy tekintenének rájuk, mint akik a munkájukat végzik . Hiszen nem ezt teszik? Fizikailag, lelkileg hosszú távon ez egy nagyon is megerőltető feladat. Nincs benne heti pihenőnap, napi 24 órás szolgálat a hét minden napján... Azon sem kell csodálkozni, ha az évekig tartó ápolás következtében az ő egészsége is megsínyli ezt, neki pedig már nem fog járni semmiféle ellátás, hiszen "nem dolgozott"... Tényleg komolyan gondolják, hogy nem dolgozott?

Ha a szülőket, vagy az egyedül álló bármilyen nemű szülőt szándékosan jövedelmi mélyponton tartanak, akkor mi vár a gyermekekre, hogyan fognak egészséges felnőtté válni, milyen jövőt fognak jelenteni hazánknak?

Az alacsony jövedelem következtében jönnek a legolcsóbb élelmiszerek, mert enni kell. Ezek minősége, összetétele bőven az egészséges határ alatt vannak. Műkaja műadalékokkal. A vitaminok elmaradnak, tudjuk milyen gyümölcs és zöldségárakkal szembesülünk nap mint nap. Tulajdonképpen a legtöbb élelmiszerünket 27 %-os ÁFA terheli, és azon kevés kivétel árán sem érzékeljük a kedvező változást, melyeknek csak 5 % az ÁFÁ-ja.

Mentális fejlődés

Ha a túl sok munka miatt nem jut elég ideje és türelme a gyermekeire a szülőknek, vagy a másik véglet, az évek óta tartó kilátástalanság miatt kialakult szorongások, depressziók miatt marad el a kellő figyelem a gyermekek felé, mind-mind előbb vagy utóbb veszélyeztetni fogják a gyermekek egészséges fejlődését. Az egészséges fejlődés lényege nem egyéb, mint az, hogy mit látnak a szüleikből a gyerekek. Persze lehet színlelni, megjátszani, hogy minden a legnagyobb rendben van, ám a gyerek nem értelmi fogyatékos, hanem egy jó adag olyan "szenzorral" rendelkezik, mely képes átlátni a rózsaszín ködfelhő mögé, és tudja, hogy baj van a családban. A megértése már más kérdés. Csodálkozunk azon, hogy nagyon sok a hiperaktív, tanulási és magatartási zavarral küszködő SNI címkés gyerkőc?

A gyermekek minél korábbi életkorban történő elszakítása zavart eredményezhet a kötődés képességében. El kellene gondolkodni azon, hogy egy három év alatti gyermek esetén mit eredményezhet, ha a nap nagy részét nem az édesanyjával tölti a kisgyermek. Ez tipikusan az az eset, ami sem az édesanyának, sem a gyermeknek nem igazán jó. De a legnagyobb kérdés az, hogy a bölcsődei gondozót, a bébiszittert vagy - és még ez a legjobbik rossz - a nagymamát fogja anyjának tartani? A nagymama segíthet, de soha nem szabadna átvennie az anyaszerepet, hacsak a sors nem ezt hozza... A korai kötődésben beálló zavarok pedig hosszú távon hatnak, rányomják bélyegüket a felnőttségre is. Ma hány kötődési zavarral küzdő felnőtt él közöttünk?

A gyerekhez idő, türelem, türelem és türelem kell. A mai anyákban ezekből kevés van. Sőt egész társadalmunk az időhiány és a mindent azonnal tegnapra őrületében próbál nem elveszni.

Ma sokan - bár a korábbi generációk sem voltak különbek ezen a téren - szidják a mai fiatalokat. Csak abba nem gondolnak bele, hogy a milyenségük a mai felnőttek munkájának a gyümölcse... Előszeretettel megy az ujjal mutogatósdi, hogy kiknek kellene nevelni a gyermekeket. A nevelés kapcsán pedig egyet felejtenek el, hogy nem a papolással, az észosztással nevelődik a gyermek, hanem azzal a mintával, melyet az őt körülvevő felnőttek mutatnak. Ez a kör pedig mára sokkal szélesebb, mint a szűk család vagy a szűk közösség, ahol él. A televízió, az internet rendkívüli módon kitágította a világot. Nem kell itt másra gondolni, mint a jó kis politikai életre, mi zúdul mindenkire a vízcsapból is... Katasztrófa és szégyen.

Az oktatás is a mély pontján vegetál, vagy még zuhan ezerrel a szakadék legmélyére. Éppen csak a lényeg marad ki belőle. Önálló gondolkodásra képes, értelmes, az emberiségért cselekvő emberekké váló felnőtteket nem tud és nem is akar kinevelni. Mert ez a típus veszélyes, nem az emberiséget kell szolgálni, kizárólag a profit oltárán feláldoznia az életét...

A jó diák visszamondja szolgaian, amit a tanára elvár, ami a könyvben szerepel. Aztán az már teljesen mindegy, hogy az események láncolata mögött dereng-e valami összefüggés. Még szerencse, hogy akadnak közöttük olyanok, akik még mernek gondolkodni, felmerik vállalni véleményüket. Ki tudja meddig lehet ezt még tenni... Csak ugye az idősek előbb vagy utóbb át kell, hogy adják azt a bizonyos stafétabotot az ifjabbaknak. Ha nem képesek önállóan gondolkodni, nincs önálló véleményük, mégis milyen jövőképünk lehet?

A kultúrából már sokakat kiszorítottak. Egyszerűen azért, mert megfizethetetlenek a könyvárak, színházba se futja eljutni, ha múzeumlátogatáson törné a család a fejét, ehhez is mélyen kellene a zsebébe nyúlnia. A televízió az oktatáshoz hasonlóan a gödör aljához közelít már, értéket képtelen közvetíteni, agymosó reklámot annál többet. És még fizetünk is érte szép összegeket, hogy nézhessük "kedvünkre" őket. Már az interneten is egyre nehezebb kikerülni őket. Itt legalább aztán van minden, csak a szűrőt kell hozzá jól beállítani. Pont ebben van a veszélye a fiatalok, felnőttek esetén egyaránt. Lassan olyan világot élünk, ahol már azt sem szabad elhinni, amit kérdeznek. Ennek ellenére még az internet tudja megadni az embernek a legszélesebb körű tájékozódás, művelődés lehetőségét, és cserébe viszonylag olcsón meg lehet úszni. Ehhez egyetlen dolog szükséges a kritikai érzék, hogy el tudja választani az ember a lehetőségeihez mérten a búzától az ocsút.

Milyen egészségre számíthatunk egy olyan világban, amely már lassan teljesen elszakadt a természettől, a természetességtől? Az ember, akármilyen csodavárosokat hozott is mára létre, még mindig a természet része. Kiszakítása onnan olyan lehet, mint amikor az első emberpárt, Ádámot és Évát kiűzettek a Paradicsomból...

A magyar nyelv hihetetlen bölcsességéről tanúskodik az EGÉSZ-SÉG szavunk. Egészségről csak akkor beszélhetünk, ha az mind a testi, mind a lelki és szellemi egészségre is igaz. Hiába az egészséges test, ha a lélek szenved, ha a szellem éhezik, a test is beteggé fog válni rövidesen. Mai életmódunkkal ezen munkálkodunk szorgalmasan és keményen. A stressz, a környezeti ártalmak, a felgyorsult életmódunk következményei, hogy az ember képtelen meg-megállni időnként, csendben elbeszélgetni saját magával (Istennel), hogy jó úton jár-e, hogy helyesen cselekszik-e a mindennapjaiban, hogy tud-e másokat szeretni, tudja-e saját magát szeretni és becsülni?

Persze könnyű dolog bírálnunk az egészségügyünket, ami valóban ezer sebből vérzik már. Ám a saját egészségünk, a gyermekeink egészségének alakulása döntően a mi felelősségünk kérdése is. A felnőttek már sok mindent elrontottak, nem is lehet mindenen javítani már. Felejtsük már el a megdöglött a tehenem, dögöljön meg a szomszédé is elvet, legalább az unokáink életéért, életkörülményeiért tegyünk, hogy nekik már jobb lehessen.

Akarhat, kívánhat-e többet egy szülő, mint hogy a gyermeke boldogan és szabadon, nem rabszolgaként zombi üzemmódban élje le az életét! 

Amennyiben érdekesnek találtad az írásomat és úgy gondolod, hogy másoknak is hasznára válna, kérlek oszd meg, hogy hozzájuk is eljuthasson. Facebook oldalamon tudsz követni és hozzászólni vagy írhatsz ide: hopihetanc@gmail.com.