Az önsajnálatról

Egy soha sem előrevezető módszer, azonban az emberek nagyszerűen elvannak benne. Persze a nagyszerű meglehetősen félrevezető jelző, mert igazából nem érzik magukat jól ezek az emberek, de annyira még sem fáj a helyzetük, hogy változtatásba kezdjenek.

Akár azt is írhatnám, hogy Magyarországon divattá vált az önsajnálat, a folytonos panaszkodás. Miért nem válhat divattá ugyanilyen alapon a "változtatok azon, ami nem jó" gondolkodás mód? A változtatás azt kívánná, hogy az ember felismerje az alapvető gondolkodás módjának a hiányosságait. Ehhez viszont meg kellene vizsgálnia, hogy hogyan gondolkodik. Hogyan is gondolkodik az az ember, aki az önsajnálat mocsarában leledzik?

Nem érzi jól magát a bőrében. Ezt a tényt könnyű megállapítani bárkinek is. Megfigyelhető, hogy a szülők is hasonló mentalitásúak lehettek már, panaszkodni könnyű, főleg, ha a visszajelzések csak abból állnak, hogy tényleg, milyen rossz életed van és ennyi. A felnőtt élet azonban megkívánná, hogy az ember gondolkodjon és felelősséget vállaljon a saját életéért. Ez még fontosabb, ha már gyermeke is van az illetőnek, hiszen érte is felel. Végig sem gondolja, hogy bizony a gyermek is felfogja, hogy az anyja vagy az apja szenved. És a minta be fog vésődni a gyereknél is, hogy ha nem jó valami, panaszkodni lehet, de nincs más alternatíva.

Az idősebb generációknál, főleg a nőknél jól megfigyelhető az a jelenség például az orvosi rendelőkben, hogy mondják a betegtársaknak (akik szintén az idősebb generációk), milyen rossz, ez fáj, az fáj, amaz fáj. A dolog csattanója az, amikor megharagszik a másikra, mert nála már betegebb nem is lehet senki. Hogy ez a ki betegebb versengés mire jó, nem tudom felfogni.

Vagy egy másik példa, amikor az idősebb személy a fiatalabb panaszait azzal intézi el, hogy ez van, ezt kell szeretni, esetleg: kedveském, én is így éltem egész életemben, az asszony szoknyája sok mindent eltakar. Ismerős?

Az emberek valamiért nem akarnak azzal szembe nézni, hogy az élet maga a szüntelen változás. Ebből pedig az is következik, hogy a rossz állapotokat nem kellene véglegesnek felfogni, minden elmúlik egyszer. Erre mondjuk kapásból azt fogják rávágni, hogy majd a kaszással elmúlik. Persze ez igaz, de miért kellene ezt megvárni?

Mire is jó a panaszkodás?

A figyelem központjába lehet vele kerülni. Energiát is lehet vele nyerni a hallgatóközönségtől. Persze a hallgatóközönség hihetetlen módon el fog ettől fáradni. Ezt nevezhetjük energiavámpirkodásnak is.

Aki jól elvan az önsajnálat bugyrában, azt várja el a közönségétől, hogy hallgassák meg őt, sajnálják, és értsenek vele feltétlen egyet. Jajj annak, aki mást is látna a panaszok mögött, esetleg valami megoldás félét is mondana.

Mivel nem akar a világért sem törődni a panaszkodó?

Azzal, hogy feltárja a rossz érzéseinek a valódi okát. Persze fog okokat találni, de azt kizárólag kívülálló dolgokban, személyekben, körülményekben. Ismerős? Hibás lesz minden és mindenki, az főleg, aki rá merne mutatni a valódi okokra.

Mik lehetnek a valódi okok?

A legfontosabb, hogy önmagával nincs tisztában. Eszébe sem jut, hogy a bajok forrását saját magában is keresse, például abban, hogy ha nem jó valami, változtatni kell rajta. Ez még véletlenül sem jut eszébe. Pedig még a betegségek esetében is egy életmódváltás csodákra lehet képes.

A változtatáshoz bizony el kell hagyni azt a bizonyos komfortzónát. Az ismeretlentől pedig nagyon tud félni az ember. A komfortzóna már nagyon is ismerős, tudja a buktatóit, tudja mik a játékszabályok, nem lehet hibázni... Ezekkel a gondolatokkal pedig jól be is csapja magát.

Önbizalomhiányos, pesszimista. Nem mer cselekedni, félelemmel teli a gondolkodása. Mindenből a legrosszabbra számít. Elfelejtette, kinevelték már belőle, hogy egyszer kisbaba volt, aki meg akart tanulni járni, és elesett egyszer, elesett kétszer, de újra és újra felállt, és próbálkozott addig, míg járni nem tanult meg.

A probléma feltáró és megoldó képessége hiányos vagy egyáltalán nincs. Erre valahogyan az iskolákban nem tanítják meg a gyerekeket. A szülők sem igazán vannak ebben otthon, hiszen a szocializmusban szépen beleivódott az emberekbe, hogy mi majd megmondjuk, mit tegyetek, nem kell nektek gondolkodni. És bár már ennek lassan harminc éve vége, még mindig hat. Vagy megint kezdünk újra itt tartani?

Profi módon tud kifogásokat gyártani. Ugye ismerjük minden ezt a helyzetet, akár önmagunk cselekedeteiből is. Most ezért nem, majd jövőre, most még ezt kell megcsinálni, előbb ezt még... és a sor hosszú és végtelen. Igaz az idő megy, peregnek az évek, aztán most meg már minek lesz belőle.

Milyen következményei lesznek az önsajnálatnak?

Nem fog a panaszkodó változtatni a során. De ezen ne is csodálkozzunk, hiszen nincs semmi problémamegoldó képessége. A rossz helyzet pedig magától sosem javul meg. Jönnek előbb a lelki bajok, a pszichoszomatikus tünetek, melyek listája igen hosszú. A lelki bajok egyike szerintem maga a depresszió. Sokan szenvednek benne. Az orvosi segédlet pedig, nem fog helyette változtatni. Gyógyszer, tabletta nem oldja meg az alapproblémát. Sőt... inkább abba az irányba tolhatja az embert, hogy megnyugszik, beletörődik a szerinte megváltoztathatatlanba, és vegetál tovább boldogtalanul. Pedig az ember nem erre született. De ugye, ha a kisebb jelzéseket nem akarja érteni az ember, jöhetnek a komolyabb betegségek is. A testünk bölcsen is tud visszajelezni magukkal a testi tünetekkel, mindig azzal a testrészünkkel lesz a probléma, ami az elakadást jól szimbolizálja. Hiteles segítő szakemberek ugyan végig vezethetnek a problémafeltárásán, azonban cselekedni csak a szenvedő ember tud. A segítő, ahogy a nevében is benne van, csak segítség, az utat magának az embernek kell megtennie. Nos a nyugtatók és a kedélyjavítók nem igazán a megfelelő segítségek a kiút megtalálásában. Egy jó pszichoterápia, családállítás, de akár sok-sok átbeszélgetés is segíthet az embernek. De ugye segíteni csak azon lehet, aki kéri ezt, vagyis felébred benne a felelősség önmaga iránt.

Mi a megoldás, ha valaki észreveszi magán, hogy jól el van az önsajnálat mocsarában?

Az nem baj, ha kimondja az ember egyszer, kétszer akár még háromszor is, hogy bajban vagyok, nem jó semmi sem. Sőt ez is nagyon sokat tud adni a kiút megtalálásához. A probléma akkor kezdődik, amikor még hónapok múlva is itt tart valaki. Jó esetben maga az önsajnálkozó is rájön, hogy ez sehová sem fog vezetni, vagy még rosszabb lesz minden. És ezen a ponton felébred.

Vagy veszi a barátok, rokonok visszajelzéseit, hogy változtasson az élethez való hozzáállásán. Sajnos sokszor megharagszanak az ilyen emberekre. Nem akarnak látni, nem akarnak hallani, csak egyet akarnak, hogy mondhassák fűnek-fának, hogy nekik mennyire pocsék az életük. Az ilyen emberen sajnos gyakorlatilag képtelenség segíteni, mert nem is látja, hogy a baj elsősorban benne van. Erőltetni sem szabad. Hagyni kell, hogy megérjen a felismerése, hogy a saját életéért felelősséget kell vállalnia.