Családbarát munkahely, családbarát életmód...

Azt mondják, hirdetik hazánk munkaerőhiánnyal küszködik. Az ország keleti részében még sem tudnak könnyedén elhelyezkedni az emberek. Persze mondhatnánk, hogy aki akar, az tud munkahelyet találni magának. De tényleg igaz-e ez a kijelentés? Egy olyan gondról szeretnék írni, ami legtöbbször a kisebb, elzártabb települések lakóit érinti. Nyilván egy kisebb településen szűkösek az elhelyezkedési lehetőségek. A település lélekszámához képest nincs minden felnőtt, munkaképes ember számára munkalehetőség. Nincs mese, távolabb kell a lehetőségeket felkutatni.

Egykor Budapesten élő és ott dolgozóként, számomra teljesen természetes volt, hogy egy-másfél óra utazás bele is férhet a munkába jutáshoz. Azonban egy alapvető dologgal nem számoltam, a közlekedési helyzettel és annak pénzügyi vonatkozásával. Azt se felejtsem el, hogy gyermekes anyaként már ez a napi utazás sem tűnik annyira megoldhatónak. Azok az emberek, akik valamilyen fő közlekedési útvonal mentén laknak, szerencsésebb helyzetben vannak az eljutás szempontjából. Viszont vannak olyan helyek, ahol bár nem is kellene nagy utat megtenni, azonban kivitelezhetetlen átszállás nélkül, melynek következtében megdrágul az utazás. Ugye a mai bérek és a mindennapi saját autóval megtett út üzemanyag költsége, korántsem biztos, hogy beszélő viszonyban lesznek egymással. A környezetszennyezésről már ne is gondolkodjunk. A kapott bérből levonva a költséget, kérdés megéri-e? Persze van jó törvényünk arra, hogy a munkáltató mit és milyen mértékben köteles megfizetni a munkavállalójának, hogy az dolgozni tudjon neki. Tájékoztatás itt. 

Na de... a távoli kistelepüléseken élők vajon hányszor tapasztalhatták a munkakeresésük kapcsán, hogy bizony munkáltató nem díjazza ezt a rászabott törvényt. Ha lehetséges ragaszkodik az olyan munkavállalóhoz, aki vagy helyben lakik, vagy lehetőleg minél közelebb a településhez.

Igaz vannak azok a munkáltatók, akik szerződéses járatokat szerveznek ahhoz, hogy a messzebb élő dolgozók is eljuthassanak az álommunkájuk színterére. No de ugye ezek a munkáltatók azok a szép gyárak, ahol a szorgos hangyákat összeszerelőknek esetleg flancosabban operátoroknak hívják. Minimálbér - műszakolás - folyamatos munkarend hármasának bűvkörében végzett monoton munkák... Bizony vannak olyan személyiségtípusú emberek, akiknél az ilyen fajta munkák rövid időn belül súlyos zavarokat okoznak, akkor is, ha nem akarnak erről tudomást venni, csak dolgozni akarnak. A műszakba járás sem az egészséget támogatja, no de most nem ez a téma. Ezek a gyárak nagyon szeretnék a munkavállalókat megszerezni, az ország nyugati részében valamiért nem találnak már elegendő munkatársat maguknak. Na mondjuk itt a keleti fertályon is akad egy-két szuper cég, aki nem győzi keresni az újabb és újabb dolgozóit. Legalább a munkaközvetítő cégeknek van bőven munkájuk. Igaz nem irigylem a szakembereiket, amikor sorra kapják a felhívott munkát keresőktől a cég neve hallatán, hogy köszönöm, oda inkább nem óhajtok visszamenni... Nem is értem, hogy mi lehet ezekkel a szuper fizetéseket, szuper munkakörnyezetet, előrejutási lehetőségekkel és minden jóval kecsegtető cégekkel a baj? Nem gondolom, hogy az emberek pusztán lusták és nem akarnak dolgozni... Szóval ezeknél a gyáraknál történő munkavégzés megoldást kínál a munkába járás anyagi terheinek megoldására. Csakhogy az élet számos egyéb kérdést fog felvetni ezzel kapcsolatban

Első a munkarend. Folyamatos, azaz nem az iskolához, normális életmódhoz igazodva, a hétvége szabad és a családé. Műszakos, azaz lehet három, vagyis hol délelőtt, hol délután, hol éjszaka, 8 órában. A kedvencem a 12 órás, hol nappal, hol pedig éjszaka. Na itt több elosztás is van. Az egyik: 3 nap munka nappal, 3 szabadnap, 3 éjszakás műszak. Aztán van, hogy ez két naponta cserélődik. Vagy 4 nap munka, első két nap nappal, utána két nap éjszaka, 4 nap szabadnap. És az ember van olyan balga, hogy azt mondja, tök jó, mennyi szabadnap van. Részben igaza is van, mert ez a lehetőség nagyszerűen időt hagy arra, hogy hivatalos ügyeket hétköznap intézni tudjon az ember. De ugye ennek ára is van, még pedig a hétvégi munkák. Amit nem szívesen gondol végig az ember, az az, hogy hogyan lehet azonnal két nappal után éjszakára váltani... A szervezetünk nem fogja megköszönni, bizony még három nap szünet után sem lesz könnyű. Ez a fajta rendszerességnek álcázott rendszertelenség bizony az egészségre ártalmas. A sok szabadnap pedig meglehetősen félrevezető, hiszen itt egy munkanap alatt az ember fél nappal hosszabbat teljesít. De gondolkodjunk tovább, milyen hatással lesz ez az emberi kapcsolatainkra, a családunkra? Hogyan tud egy édesanya egy, két vagy akár több gyermek mellől, netalán még a tetejében egyedülállóként ilyen munkafeltételeket elfogadni? Jó szívvel képtelenség. Mondhatnánk, hogy szervezés kérdése minden. Lehet. De milyen következményekkel?

Nézzük meg először azt az esetet, amikor teljes családról beszélhetünk. Családi munkamegosztásként az lesz a gyermekkel, aki éppen megteheti. Még a 8 órás munkavégzés szervezhető is valahogyan. Bár a magyarországi műszakos munkarendek esetén a reggel 6 órás kezdés nem nevezhető családbarát időpontnak. Melyik bölcsődébe, óvodába vagy iskolába lehet a gyermeket hajnali fél öt vagy öt előtt beadni? Vagy esetleg este 10 vagy 11 után érte menni? Vannak olyan családok, ahol anya és apa is így dolgozik. Az egyik reggel viszi, a másik este hozza. Még fogjuk rá ez is kivitelezhető. De 12 órás munkanap esetében hogyan működhet ez a továbbiakban? Nem hallottam róla, hogy lennének ehhez igazított gyermekintézmények. A szülők meg egymást váltva, hol az egyik van ott, hol a másik, de a család teljes egészében gyakorlatilag nem mutatkozik. Milyen gyermekkora lesz az így felnevelkedő gyermeknek? Válás nélkül működik a váltott elhelyezés, hiszen olyanok lesznek a szülők, mint akik elváltak.

Amennyiben pedig csonka családról van szó, kell valamilyen külső segédlet ahhoz, hogy a gyermek felügyelete biztosítva legyen. A hatalmas fizetés vajon megengedi-e egy ilyen személy megfizetését? Nagyszülők! Csak hát a nagyszülő, akire ilyenkor szükség lenne, még valahol az 50-es éveiben járván, nem nagyszülősködhet, dolgoznia illik. Mert ugye a nők 40 év munkaviszony után mehetnek ám nyugdíjba, ezt nevezte el a kormány nagymama nyugdíjnak. Csak valahogyan a gyakorlat félre sikeredett, és a gyermektelen nők tudnak a nagymama nyugdíj lehetőségével élni. Minél több gyermeket vállalt egy nő, annál kevesebb a bedolgozott éve. Ugye jó? Gyakorlatilag egy egyedülálló anya hiába sokkal nagyobb szüksége van a munkahelyére, egyszerűen falakba fog ütközni. Amennyiben nem talál magának arra segítséget, hogy a munka idejére legyen, aki vigyáz a gyermekére vagy gyermekeire, nem vállalhat akármit el. De ez a kérdés még abban az esetben is kérdés lesz egy édesanya számára, ha a napi utazás egy-másfél órát is elvesz a mindennapjaiból, hiszen a második műszak otthon kezdődik. Munka ide vagy oda, de a családot is koordinálni kell, ha van apuka, ha nincs, akkor is. Valahogy az edények nem mosogatják el magukat, a lakás nem takarítja ki magát, a ruhák nem ugrálnak be a mosógépbe, majd fel a szárítóra sem... és sorolhatnám. Lehet a tudóstársadalomnak ez irányban kellene fejlesztenie, hogy míg anya és apa dolgozik, a fizetetlen, de kikerülhetetlen házi munkákat megoldják maguktól. Ja és ne felejtsük el, hogy házi munka nem csak az, amit a nő végezhet otthon, egy családi ház bőven szolgáltat munkát a férfiak számára is. Én például nem szeretnék egy férfi helyett sem újra fát hasogatni... nő szeretnék lenni.

A fentiekből kifolyólag a kedvenceim azok a munkaajánlatok, hogy innen az észak-keleti országrészből menjenek az emberek dolgozni a Dunántúlra... Havonta néhányszor a hazautat is fizeti a "családbarát" munkahely... Ez a fajta munkavégzés a férfiak számára már régen természetes, de nem jelenti azt, hogy milyen hű de jó is. A gyerekeknek az apjukkal a kapcsolatuk majdnem olyan lesz, mint, ha elvált szülők gyermekei lennének. Hétvégi apákká válnak. De a legszebb, amikor ilyen munkákat ajánlanak családanyák számára.

El is érkeztünk egy nagyon fájó ponthoz. Ki neveli fel a gyermekeket ma Magyarországon? Mindenki csak mutogat a másikra, a gyerekek meg lassan úgy nőnek, mint a dudvák a kertben. Nincs, aki nevelje őket, és ez már a sokadik így felnövekvő generáció. Elfogadtuk, hogy ez így természetes. Jól van ez így? Mindenki döntse el magának, hogy mit gondol az életmódunkról, az életfeltételeinkről. Gondolja végig mindenki, hogy a pénzért végzett munkának a magánélet vonatkozásában hol a helye. Vagy más szavakkal mondva, helyesek-e a Munka Törvénykönyvében előírt szabályok?

Milyen jól hangzik a szlogen, családok éve, családbarát kormány, családbarát munkahelyek, családbarát törvények... Hol vannak? Mert nem látom és nem tapasztalom őket. Ha emberséges törvényeink lennének, beszélhetnénk családbarát és gyermekbarát életről. Ma nem ezt éljük.