Gyermekeink, avagy a jövő

 Egy gyermek két ember jövője elsősorban. De ugye ez a két ember tartozik egy kisebb, majd egy nagyobb, egy még nagyobb, és a legvégén az emberiség egészének közösségébe is. Akárhol, akármilyen körülmények közé is szülessen, bizony az egész emberiség jövője testesül meg benne. Mint ahogyan a vízcsepp is csak az óceán része is.

Egy gyermek még akkor is két ember jövője lesz elsősorban, ha ez a két ember csak rövid ideig él együtt, vagy együtt sem élt sohasem. Még abban a szélsőséges esetben is két emberhez jön a gyermek, ha az apa kiléte sosem derülhet ki, hiszen a donorbankból származott a sperma a megfoganásához. Tudatosan nem lesz a biológiai apja az apja. A szeretet amúgy sincs vérségi korlátok közé szorítva.

Ezoterikus körökben nyilvánvalóbb tény, hogy amikor egy kisbaba megszületik ide a Föld nevű bolygóra, azaz egy leszülető lélek érkezik meg ebbe a nem is legszebb világba, tudatosan születik oda ahová. Erről több könyvben is lehet olvasni. El lehet hinni is, és el is lehet utasítani ezt a felfogást, de mindenesetre a nyitott és kíváncsi ember elgondolkodik rajta, hogy hogyan is lehet ez. Tényleg honnan jövünk, hová tartunk? Ajánlom elolvasásra, pl. Michael Newton: Lelkünk útja című munkáját. Innen letölthető.

Kedves szülők és leendő szülők vagy édesanyák, édesapák! Ez óriási megtiszteltetés és felelősség. Egy kicsiny emberke titeket választott, hogy végig vezessétek azon az úton, amely őt elvezeti a saját feladatai megvalósításához. A legfontosabb minden szülőnek, hogy egy boldog és életrevaló gyereket nevelhessen, engedhessen az útjára. Az ember így indul neki a feladatnak, aztán az lesz belőle, ami sikerül. A felnőtt is így indult valamikor, és elérve a felnőttsége korát, bizony ilyen meg olyan, itt-ott hibádzó mintát kapott, épített fel ezidáig. És elérkezett a vizsgaidőszak.

Ez az időszak a gyermekszületése, és nem egy gyorsan lerakható vizsgatárgyról van szó. Addig tart, míg a gyermekből nem lesz önállóan élni tudó, felelősséget felvállaló valódi felnőtt. Sajnos a valódi felnőttség nem kritériuma annak, hogy a vizsga megkezdődjön. És bizony a valódi felnőttség nem feltétlen függ össze a nagykorúság elérésével sem. Hány felnőttkorú gyermek él közöttünk?

Bizonyos szempontból azt is mondhatjuk, hogy a gyermek is tanítja a szüleit, nagyszüleit az életről. Meg szeretne minket tanítani a feltétel nélküli szeretetre, az odafigyelésre, a lemondásra, a dolgok valódi sorrendiségére, sőt még az elengedésre is. A gyermek is ismerkedik mindeközben a világgal, és bizony feszegetni fogja a határait, hogy megismerje azokat, kérdésekkel fog bombázni, kiabál, rohangál, egy valóságos energiabomba, főleg hozzánk felnőttekhez képest. A gyerek már csak ilyen. Még él benne a tudásvágy, a mozgásigény, a szeretetvágy, a máshoz odatartozás vágya, de él benne az is, hogy idővel bizony egyre távolabb kell kerüljön az óvó és védelmező otthontól, a világ veszélyekkel teli világa várja őt. A gyermek eleinte még bízik önmagában, a szüleiben, a környezetében. Sajnos elég könnyen el tud illani...

Ahhoz, hogy a kisgyermekből az életviharaiban is magát megtaláló, a nehézségeket legyőző, önálló és felelősségteljes valódi felnőtt legyen, aki boldog is mer lenni, aki meri vállalni saját magát, bizony a szülők munkáján nagyon sok múlik.

A szülőtől nem várhatjuk el, magunktól sem, hogy mindent a legtökéletesebb profizmussal fogunk megoldani, kivágni. Emberből vagyunk, azaz fogunk nem is egyszer hibázni. Ez nem is baj, hiszen természetesen fakad a tökéletlenségünkből. A baj ott kezdődik, hogy milyen a hozzáállásunk, merünk-e szembesülni a hibáinkkal, és merünk-e korrigálni. Bizony ezekhez a dolgokhoz bátorság és felelősségvállalás kell.

Ugye az ember mintája sem volt tökéletes, lemásolni a legkönnyebb feladat. Aki másol, az bizony elfeledkezik azokról a gondolatairól, érzéseiről, amiket gyermekkorában élt át, hogy bizony én majd ezt meg ezt nem így fogom csinálni. Szerintem a legtöbb ember életében voltak ilyen események. Persze lesznek olyan történések is, amiket "visszakapunk" gyermekünktől, és esetleg most fogjuk megérteni a szüleink akkori hozzáállását.

Egyre többet hallani azt is manapság, hogy idővel szembesül az ember fia vagy lánya, hogy bizony a szülői minta hibás volt, de csak ennyi és ezzel kimerül a történet abban, hogy az én életem azért lett ilyen pocsék, mert a szüleim... Itt addig rendben van a dolog, hogy ahhoz, hogy javítsunk, fel kell tárni az okokat. Viszont egy felnőtt ember nem takarózhat még 30-40-50 évesen is a szüleivel. Választása mindenkinek van, korrigálási lehetősége is. Azért vagyunk itt a Földön, hogy tanuljunk a saját, vagy mások hibáiból, és hozzunk ki valami kis előrelépést legalább. Mondjuk a gyermekünknek már egy korrigáltabb mintát adjunk tovább. Bizony az is a minta része lesz, hogy merünk változni, merünk szembenézni a hibáinkkal.

Ha a felnövekvő generációk mind megtennék ezt a kisebb nagyobb korrekciót az életükben, azaz a gyermekeiket már egy javított verzióval indítanák útjukra, mennyivel szebb világnak nyithatnánk teret.

Van egy ima, ami nagyon közel áll hozzám. Assisi Szent Ferenc imája, ezzel szeretném zárn soraimat, a lényeg gyönyörűen van benne megfogalmazva.

Uram, adj türelmet,

Hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni,

Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,

Amit lehet, és adj bölcsességet,

Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.