Miért szeretnek a szülők beleavatkozni felnőtt gyermekeik életébe?

Azt gondolom, hogy nincs olyan ember, aki ne találkozott volna ezzel a jelenséggel. Sok-sok formája ismeretes, például ezek adnak okot számtalan anyós-vicc megszületésének vagy gondoljunk az anyuka pici fia szindrómára.

Nem akarom azt sugallni, hogy csak és kizárólag nők képesek a felnőtt gyermekeik életébe beleszólni, de talán ez az oldal a látványosabb és gyakoribb. Esetleg, amikor az apa követi el ugyanezt, ott megjelenik akár a fizikai erőszak is, és azt már másképpen nevezzük.

Miért is a nők a nagyobb beavatkozók? Egyszerű a magyarázat erre, ez a módszer rendkívül fekszik nekik, ugyanis az eszköztárát mintha ránk, nőkre tervezték volna, manipulálás és érzelmi zsarolás elsősorban. Azért szögezzük le, szerencsére nem minden édesanya és édesapa avatkozik bele a felnőtt gyermeke életébe.

Minden tiszteletem azoké, akik képesek úgy élni, hogy nem akarják a felnőtt gyereküket gyermekkorúként irányítani. Nekik sikerült egy bizonyos bölcsességre szert tenniük.

Sok esetben ezt a beleszólást támogatja maga a társadalom is, és bizony az életkörülményeink is tesznek rá egy-két lapáttal.

Hol is kezdődnek a bajok? Természetesen nem akkor, amikor a gyermek betölti 18. életévét, befejezi a tanulmányait, és önálló lábra áll. Eddigre már számos dolgot elronthat a szülő és a gyermek is. A gyermek is hibás a folyamatban, hiszen van, aki kényelmi szempontokból nem is igazán akar felnőtté válni, vagyis igénybe veszi a mamahotel-szolgáltatásokat. Na de idáig is vezetett már egy út...

Kezdjük a szülői oldallal:

Amikor megérkezik a gyermek a családban, még egyértelmű, hogy bármely szükségletét csak a szülő tudja kielégíteni. Érdekes módon ilyenkor még a fiatal és kezdő anyák sokszor háborognak, hogy bizony ez mennyi lemondást és terhet jelent... A gyermek évről évre ahogy cseperedik, ügyesedik, egyre több mindenre képessé válik. A szülőnek, és elsősorban az édesanyának rá kell éreznie, mikor milyen feladatokkal bízhatja meg csemetéjét, melyek által elindul az önállósodás útján. Milyen nagy dolog, amikor már fel tud egyedül öltözni! Az is a fejlődés része, amikor már az időjárásnak vagy alkalomnak megfelelő ruhát is ki tudja választani. Mekkora váltás az is, amikor a gyermeket már nem kell etetni, ebben is önállóvá válik. Szóval számtalan dolgot el kell a gyermeknek sajátítania, és el is fogja. Nem akarom mindent felsorolni.

A baj azzal a szülői hozzáállással kezdődik, hogy az édesanya és az édesapa figyelmen kívül hagyja, hogy az a fránya gyermek egyre nagyobb, és bizony tud önálló is lenni. A szülő pedig végtelenül gondoskodó akar lenni, ne hogy megszólják valamiért is. Ha mindent kivesznek a gyermek kezéből, lehetetlen lesz belőle önálló és felelősségteljes felnőttet nevelni. Akkor is, ha lesznek olyanok, akik felhúzzák a szemüket azért, hogy miért a gyerek készíti magának például a tízóraiját a suliba. Miért ne? Hiszen a legtöbb esetben az anyák rohannak a munkahelyre, igazából idejük és energiájuk sem feltétlen van erre. De milyen jó anya, ha kipasszírozza még ezt is magából, ha beledöglik is. Pedig a felelősségre nevelés pontosan ott kezdődik, hogy a gyermeknek emiatt kicsit korábban fel kell kelnie, és gondoskodnia magáról, mert különben éhen marad a suliban aznap. Sajnos olvastam olyan fórumbejegyzést, ahol felháborodtak egyes anyák azért, mert valaki fel merte vállalni, hogy a nyári szünetben a tizenéves gyereknek ő bizony már nem készíti oda a reggelit... Milyen rossz anya... De tényleg az? Mindenesetre bűntudatot lehet kelteni benne. Szóval a társadalom is megéri a pénzét ezen a téren. Ez csak egy példa, azonban akad bőven az ilyen hozzáállásra.

És bár a kamaszkor a gyermeket arra kényszeríti, hogy kezdjen leválni a szülőről, és amikor a gyerek tiltakozásul önállósítani kezdi magát, felháborodik a szülő, hogy milyen galád ez a gyerek, lázad és nem jó neki, amit csinálok... Vagy mereven ragaszkodik hozzá, hogy amíg az én kenyeremet eszed, addig azt kell csinálnod, amit mondok és pont... A merev szülő ezzel a hozzáállásával nem fog felhagyni azonban akkor sem, amikor a gyermek felnőtt lesz. Ragaszkodni fog ahhoz, hogy az legyen, amit ő kigondolt.

Vagy, ha egyik napról a másikra átvált arra az üzemmódra, hogy mindent a gyerek nyakába varr, amikor korábban nem hagyta, hogy bármi "teher és kötelesség" a gyerek vállát terhelje, vajon az ilyen gyerek egyik napról a másikra hirtelen önálló és felelősségteljes lesz? Ugye, hogy nem.

Fokozatosan kell az ilyen feladatokat az életkorának megfelelően rábízni a gyermekre. Nem fog megártani egynek sem, ha elmulaszt valamit, akkor a következményével szembesüljön egy idő után. Tanulás az életre...

A gyermeki oldal:

Az a gyermek, aki abban szocializálódik, hogy a szülők mindent megcsinálnak helyette, vagy akinek folyamatosan letörik az önálló cselekedeteit, bizony lehet kényelmessé is válik először, aztán pedig már el fogja várni, hogy mindig mindent más csináljon meg helyette.

Régen természetes volt, hogy a lányok megtanulták az anyjuktól a háztartás körüli teendőket, a fiúk pedig a ház körüli teendőket. Ma pedig a zászlón az áll, hogy tanulnia kell... Persze ettől nem biztos, hogy teljes mellbedobással tanul az iskolában, de sok gyereknek tényleg természetes, hogy semmi olyan kötelezettsége nincs, mellyel hozzájárul a közös családi élethez. Egyszerű példa, tegye a szennyesét a szennyes tartóba, mert mondjuk csak akkor lesz kimosva. Esetleg igazán nem nagy dolog egy automatába berakni a ruhát és kimosni... Vagy összedobni egy könnyű ebédet vagy vacsorát a nyári szünetben, meglepni a szülőket vele... Mindegy pedig, hogy a gyermek éppen lány vagy fiú. Az elkényelmesedett gyerekből pedig egyszer csak mamahotel lakó lesz, és még 30 évesen is ott lakik, aztán ahogy halad az idő, egyre nehezebb az elválás, és valójában még mindig gyerek, akárhány éves is.

Amikor a szülő akkor is robotol otthon a gyerekei mellett, amikor már régen levehetne egy-két terhet a gyermek a válláról, belegondol-e abba, hogy majd a felnőtt életében hány és hány buktató fog ebből a hozzáállásból származni?

• Nem tanulja meg a gyermek, hogy az élethez hozzátartoznak a kötelességek nem csak a jogok.

• Nem tud felelősségteljesen élni.

• Alkalmatlan lesz az önálló életre, párkapcsolatra. Hány házasságban kritizálják egymást a felek, hogy a feleség például főzni nem tud, a férjnek gőze nincs, hogy a házi munka mit jelent, stb. Majd megy az egymásra mutogatás.

• Az önállótlan felnőtt gyerek hogyan tud majd a saját gyerekéről gondoskodni? Talán ezért sem vállalnak sokan gyermeket, mert érzik, hogy hiányzik belőlük a felelősségteljesség.

• Hogy tanulja meg a pénzbeosztást, számlák rendezését?

• A sor pedig elég hosszú, rengeteg olyan terület akad az életben, mely szükséges a felnőtt élethez...

Tehát akad hátrány bőven, előnye az ilyennek nem igen található.

Persze mivel Magyarországon élünk, lehetetlen anyagi körülmények között, igen vannak gyerekek, akik az anyagiakra tekintettel laknak sokáig otthon vagy kezdik a párkapcsolatot a szülői házban. Ezek a helyzetek aztán végképpen sok-sok nézeteltérést tudnak generálni, és bizony táptalaja a felnőtt gyermek életébe való beleszólásnak. Persze a beleszólásnak nem akadálya az sem, ha különélnek.

Miért szól bele az anya vagy az apa a felnőtt leánya vagy fia életébe?

• Nem akarja tudomásul venni, hogy felnőtt a gyermek.

• Hiánypótlásként, úgy érzi, hogy már nincs rá szükség, haszontalanná vált.

• Vele is ez történt.

• Félti a gyerekét, hogy hibázik.

Ezek szorosan összetartoznak egymással. Az élettartamhoz viszonyítva hamar eltelik az a bizonyos 20-25 év, mialatt a gyermekből önálló életre alkalmas embert kell nevelni. A nevelési idő még ettől is korlátozottabb, hiszen valódi nevelő munkát a szülő kb 14 éves koráig tud végezni, utána már a gyermek el kezdi saját magát nevelni és formálni. Ezért amit a szülő le tudott fektetni, el tudott ültetni a gyermeke gondolkodásában a röpke 14 év alatt, olyan mag fog belőle kikelni.

A gyermek lábra állásának ideje általában a szülő 40-es és 50-es éveiben történik. Ez a tipikus életközépi válság ideje is. Vagyis, ahogyan a gyermek éli a kamaszkorát, úgy a szülő is valami hasonló folyamaton megy keresztül, mérleget kell vonnia saját addig megtett útjáról. Honnan indult fiatal és még nagyot álmodni tudó fejjel és mit sikerült elérnie. Jó esetben emlékszik még az elejére. Ez azért is fontos, hogy képben legyen, min megy keresztül éppen a gyermeke. Ez a mérleg pedig a legtöbb esetben nem szokott túl fényesre sikeredni, az elért "eredmények" bizony szomorúságot és válság helyzetet is tudnak generálni. Ilyenkor felébred a vágy az emberben, hogy változtasson, kezdjen el máshogyan élni. Akinek még maradt vállalkozói kedve és mersze az új életre, elkezdik megvalósítani önmagát. Akiknek nem igazán, az életből azt hámozták ki, hogy ezt már ismerem, jó lesz ez hátralévő életemben, bizony ott fognak ragadni egy csomó kétellyel a lelkükben.

Így marad a gyerek irányítása. És mindjárt nem érzi a szülő, hogy felesleges lenne. Az a fránya gyerek honnan is tudhatná, hogy az életben merre hány méter, hogyan kell ezt-azt megoldani... Még tapasztalatlan, majd én megvédem, ne hogy hibázzon... Én bizony mindent jól tudok, már leéltem X évet, majd megmondom neki a tutit az életről... És állítja ezt annál bőszebben, mert bizony ha belenézne élete tükrébe, rájöhetne, hogy nem volt mindenben olyan tökéletes, mint ahogyan ezt ma gondolja. Persze lehet, hogy nagyon is tisztában van azzal, hogy miket rontott el, és éppen ezért akarja a gyermekét megóvni a saját maga által elkövetettektől. Erre még mondhatnánk is, hogy ez oké. Ám egyáltalán nem az. A gyermeknek is szüksége van arra, hogy megtapasztalja hibás döntéseinek a következményeit és meghozza belőle a saját tanulságait. Ráadásul azt sem szabad elfelejteni, hogy idő közben megváltozott az élet, és lehet, hogy most egészen máshogyan is lehet dönteni. A gyermek élete nem a szülőé, neki kell megoldania, nem élhetünk a saját gyermekünk helyett.

Felmerül bennem a kérdés, hogy vajon azok a szülők, akik beleavatkoznak a gyermekük mindennapjaiba, tulajdonképpen nem bíznak a saját gyermekükben. Ez pedig kb. azt jelenti, hogy a nevelési módszereik kudarcot kellett, hogy valljanak. Csak akkor miért gondolják, hogy ők mindent jobban tudnak a gyermek életét illetően, mint maguk az érintettek, honnan is tudnák, hogy most biztos jól döntenek?

Sokkal szerencsésebb rábízni a felnőtt gyermekre a saját életét. Ez a rendje a dolgoknak. Amennyiben szeretettel nevelődött a gyermek, amikor elakad saját életében, ki fogja kérni a szülei tanácsát. Akkor kell elmondani, hogy a tapasztaltabb hogyan is oldaná meg a kialakult helyzetet. De aztán ne sértődjön meg a szülő, ha a gyerek a tanács ellenére máshogyan dönt, mert a döntés az övé. Akkor sem, ha az idősebb látja, hogy a döntés nem a legjobb volt és lesznek negatív következményei. A nem megmondtam... miért nem hallgattál rám... kezdetű mondatot pedig törölje is ki a fejéből. Álljon a gyereke mellé, de a tettek következményeit magának a gyermeknek kell viselnie, a szülő csak segíthet, de élni nem élhet a gyermeke helyett.

A beleszólás eszköztára

A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve...

Gyakorlatilag bár a szülők nem ártani, hanem segíteni akarnak, mégis az erőszak egy-két formáját követik el ezen nemes cselekedetükkel. A parancsolástól az érzelmi zsaroláson át a fizikai erőszakik elég széles a spaletta. Nyilvánvaló, hogy elsősorban a nők fegyvertára a manipulálás és az érzelmi zsarolás. Ezeket legtöbbször a mártír anyák követik el. A parancsolás és a fizikai ráhatás inkább a férfiak területe. De akár hova is ragozzuk a történetet, bizony egyik sem szép történet. Akit bővebben érdekel a lelki háttere, milyen viselkedések tartoznak a felnőtt gyermek életét megnyomorító szülői viselkedésnek, figyelmükbe ajánlom L. Stipkovits Erika: Szeretettel sebezve c. könyvét. Mely innen letölthető.

Mennyivel szebb lenne a világ, ha mindenki csak a saját háza táján söprögetne, és ne mások életét akarná megoldani...