Mindent egyszerre akarok!

Egyszer volt, hol nem volt, tulajdonképpen mindegy is, hogy hol és mikor is volt. Egy szép napon a családhoz bejelentkezett a gólya, jelezte, hogy 9 hónap múlva egy pici babával érkezik, kéri, hogy készüljenek el a leendő szülők a fogadására.

A leendő édesapa és édesanya jól megtervezték a gyermekük fogadását, és nagy izgalommal várták a nagy nap eljövetelét. Nem tudták, hogy fiú vagy leány gyermeket hoz számukra a gólya. Nekik ez mindegy is volt, már ismeretlenül is szerették a leendő gyermeküket, és alig várták, hogy leteljen a 9 hónap... Mindennap reményteljes gondolatokat küldtek a gólyának, hogy egészséges babával ajándékozza meg őket.

Az idő eltelt, és mindent megfelelően előkészítettek a szülők a gyermek fogadására. Elérkezett a nagy nap. Az édesanya örömmel fogta kezébe újszülött kisleányát, apuka pedig védőn és óvóan karolta át feleségét, mindkettejük szeme fényesen csillogott a meghatottságtól. Szülőkké váltak végre. Gondolataikban megfogadták, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy ez a kisleány boldogan és szeretetben nevelkedjék fel, minden vágyuk az volt, hogy sikerüljön tovább adni neki azt a sok jót, szeretetet és bölcsességet, melyeket ők is kaptak egykoron a saját szüleiktől.

Az idő pedig gyorsan repült, az újszülöttből egy-kettőre totyogó kisgyermek lett, majd elindították az óvoda, később pedig az iskola útjára. Az évek rohantak és teltek, és a leányból felnőtt lett. Szülei mindvégig szeretetben nevelték, és úgy gondolták, hogy átadtak számára minden kincset ahhoz, hogy egyszer majdan a gyermekük is tovább fogja tudni adni.

Hogy mik is voltak ezek a kincsek? A család, a gyermek érték, a jövőnket szolgálja. Vér a vérünkből. Szeretet, odafigyelés, tisztelet.

A kornak megfelelően persze a leány szorgalmasan tanult, szakmát is fel tudott mutatni szülei nagy büszkeségére. Életre nevelték. A tanulmányai végeztével el is kezdett dolgozni. Szerették a munkahelyén a kedvességéért, szakértelméért. Szépen haladt előre a ranglétrán.

Aztán elérkezett annak is az ideje, hogy találjon magának egy kedves fiatalembert, akivel majd ők is szeretettel várni fogják a gólya érkezését. Így is alakultak a dolgok.

Igen ám, csak közben a világ nagyon nagyot változott. A vízcsapból is az folyt egy idő után, hogy a munka, a karrier milyen fontos a nők számára. Ettől lesznek megbecsülve. Hasznos munkát végeztek a társadalom számára, azzal, hogy építitek a karriert. A férfiak pedig nem is akarnak gondoskodni a nőkről, vagy annak a gondoskodásnak hatalmas ára lesz, mert majd parancsolgat neked és semmire sem fog pénzt adni, vagyis kizsákmányol téged. - mondta a legjobb barátnője is.

Erősen gondolkodóba esett a fiatal nő, most mit tegyek? Szeretem ezt a kedves fiatalembert, tudom ő is viszont szeret engem. Azt mondja gondoskodni szeretne rólam és leendő gyermekünkről, és ő azt se bánná, ha több gyermekük is születne. Jól kereső munkája van, menni fog ez. Egy idő után már minden vágya az volt, hogy bár jönne már az a bizonyos gólya. Egy szép napon ez is bekövetkezett és jelentkezett a gólya, hogy készüljenek fel a baba fogadására a leendő szülők.

Okos és talpra esett volt a leányzó, szépen átgondolt és megtervezett mindent. Bízott a párjában, aki mindenben mellette állt. A munkáját a baba érkezéséig folytatta, szerette a munkáját, őt is szerették. Azzal váltak el egymástól, hogy majd, ha letelik a szülési szabadsága visszamegy dolgozni. Majd beadjuk a gyermekünket a bölcsibe, és nem lesz gond. Ügyesek és erősek vagyunk, megoldjuk.

Megszületett a baba, egy kisleány. A szülők nagyon boldogok voltak. Segítették egymást mindenben, a nagyszülők is néha tudtak segíteni, de csak a hétvégéik voltak szabadok, hiszen még ők is dolgoztak. A szülési szabadság ideje nagyon gyorsan elrepült. Vissza kellene menni dolgozni, - gondolta a fiatal anyuka. Nézett hát egy közelben lévő bölcsődét a gyermeknek.

Eljött a nagy nap, hogy ismét elkezdjen dolgozni, így bevitte az alig fél éves leánykáját a bölcsibe. Fájó szívvel hagyta ott, nem volt erre igazán felkészülve, hiszen eddig minden percét a kislánnyal közösen töltötte. A rossz érzéseit visszatuszkolta magába, nehogy már sírni lássa is őt valaki. Erős vagyok és elindult dolgozni.

Persze a munkahelyén nagyon várták, hiszen óriási a munkaerőhiány, és kell a dolgos munkás kéz. Csak fél év hosszú idő és közben történt egy-két változás. Új főnöke lett, új stratégiákat tűzött ki maga elé a cég. A versenyképesség megőrzése érdekében a dolgozóknak nincs vége a munkaidőnek, ha a vezetőség ezt látja megfelelőnek.

Nem számított hősünk arra, hogy a fejében a gondolatai nem igazán akarnak a munkára koncentrálni, bár minden erőfeszítést megtett, de alul maradt.

Vajon mit csinál most a drágám? Nem sír-e? Eszik-e nélkülem? Jól gondját viselik-e az idegenek? Ezek zakatoltak a fejében. Alig várta, hogy leteljen az a 8 óra és mehessen végre gyermekéért. Az idő pedig hirtelen egyre lassabb és lassabb lett. Egy örökkévalóságnak tűnt már a munkanap.

Szinte utolsóként esett be a bölcsibe a gyermekéért. A gondozónő, aki már tűkön ült, hogy rohanjon az ő szintén drága gyermekéért az iskolába, elég mérgesen és kimérten fogadta, hamarabb kellene jönni legközelebb...

Otthon igyekezett a kislánnyal minél több időt tölteni, egész nap nem látta, nem látta azt sem, hogy milyen új dolgot tud már megcsinálni. Így a házi munkát elnapolta másnapra, majd valami hideget bekapnak vacsorára. Arra pedig nem mert gondolni, hogy mitől is lesz majd a holnap este könnyebb, mint ma ... Nem is lett. Majd megoldom a hétvégén... Elkezdett alkut kötni a magával és a párjával, hogy ezt én csinálom, azt te csinálod, most én megyek a gyerekért, holnap te. Elméletben persze mindent meglehet oldani, ha csak és kizárólag rajtuk múlna minden. De az élet - mint tudjuk - nem egészen így működik. Ember tervez, főnökök pedig dirigálnak, esetleg beteg lesz a gyermek, hiszen az új és számára ismeretlen környezet egy csomó veszéllyel fenyeget.

Na de bízott magában, a férjében, hogy de igen ez menni fog, mások is ezt teszik. És teltek múltak a napok, évek, a gyermek ovis lett, majd iskolás. És a gólya ismét bejelentkezett hozzájuk, hogy készüljenek, mert hozza a kistesót. Na ekkor először megijedt hősünk, aztán felcsillant a szemében a remény, jaj legalább lesz időm megint pihenni és itthon lehetek egy kicsit a gyermekeimmel.

Megérkezett az öcsi! Anyuka most úgy gondolta apukával egyetértésben, hogy nem fog annyira sietni vissza a munkájához. Végül is megengedhetik maguknak, hogy két évig, amíg a GYED-et lehet kapni, ő bizony inkább marad otthon. Nem hurcol most már két gyermeket hajnalok hajnalán és este hazafelé... Lesz időm a házi munkára, a főzésre, látom gyermekem fejlődését.

Eltelt egy év és azért már a munka is kezdett hiányozni. Arról nem beszélve, hogy milyen jól hangzik, hogy megkapom a fizetésemet is és még a GYED-emet is. Micsoda anyagi lehetőség ez, ki kell használni. Aztán ott van az adókedvezmény, azt is igénybe kellene venni...ehhez pedig dolgoznom kell. Nem leszek a saját magam ellensége. Kell a pénz, hogy minél jobban tudjam a gyerekeimet taníttatni, megvegyem nekik, amit csak szeretnének. Így már rutinos szülőként leadta egyik gyermeket a bölcsiben, a másikat pedig az oviban... És ment serényen dolgozni. Igaz egyre gyakrabban kellett tovább bent maradni, mert hát a munka megkívánta. Ilyenkor apuka volt az ügyeletes a gyermekek hazavitelében, a baj csak akkor kezdődött, amikor apukának is bent kellett maradnia a munkahelyén. Jöttek a nagyszülők, de még nekik sem volt mindig idejük, hiszen a nyugdíj még messze van és nem veszélyeztethetik a munkájukat, mert utána az ő korukban nem lesz újabb. Ugyan hallották, hogy van az a nagymama nyugdíj, de nekik nincs még meg az a fránya 40 év, sok évük esett ki a munkából, azzal, hogy gyermekeik születtek... Fura egy törvény, hogy az, akinek nincs egy se, az mehet 40 év után nyugdíjba ötvenegynéhány évesen, nekem meg majd 65-re lesz ez a lehetőség meg...

Hős anyukánk azért fogösszeszorítva sikeresen koordinálta a gyermekeket és a munkáját, a háztartásról nem is beszélve. Egy superman veszett el benne. Csak... ugye nem tűnt fel neki eleinte, hogy hazaérvén ugyan megkérdezi gyermekeit, férjét, hogy mi is történt velük, hallja is a válaszukat, csak éppen már nem is érti, mit mondanak neki... Fáradt, 150 százalékosan teljesít a munkahelyén, otthon is csak minden napra jut ez vagy az, amit meg kell csinálnia. Majd a hétvégén bepótolom, csak a 100 százalék mindig csúfosan alul teljesítődik... A férj is segít, ahol tud. De biza ő is érzi, hogy fáradt, és már nem is hamvas húszéves egyikőjük sem... A gyerekek nőnek, már a nagyobbik kamaszodik, a kisebbik is iskolás már. Elkoptak a közös családi beszélgetések, a közös családi programok. Mindenki magába roskadva - lassan, mint egy zombi néz ki a fejéből. A gyerekek eleinte jöttek és kérdeztek, de mivel nem kaptak megfelelő választ, vagy sokszor hallották a majd holnapot, így leszoktak a kommunikációról otthon és egyre inkább belemenekültek a virtuális világ rejtelmeibe. Magukra maradtak.

Telt múlt az idő. Egy szép verőfényes reggelen hősünk irdatlan gyomorfájásra ébredt. Az utóbbi időben egyre nehezebben ment a felkelés ugyan, de mindig erőt vett magán és elkezdte a napját. Nem vette észre, hogy az ereje és a kedve napról napra csak fogy és fogy. A gyomorfájást már képtelen volt nem észre venni. A párja aggódva ajánlotta fel, hogy elrendezi a gyerekeket ő maga, csak megértik a munkahelyén, hogy miért ér be később. És még elvitte a feleségét a házi orvoshoz is. Az orvos meghallgatta a beteget, mit evett, mit ivott, hogy mi okozhatta a kínzó panaszait. Azonban az étel nem lehetett a ludas, így az életmód felől kezdett érdeklődni. Erre az asszony - bár nem állt szándékában - könnyek között mesélt a mindennapjairól, kitört belőle a panasz, mint a vulkán. Elmesélte, hogy hatalmas nyomást jelent számára a mindennapi munkahelyi megfelelés, ha nem teljesít 150 százalékra, keresheti az új állását. A lelkében egy hatalmas űrt érez, ha arra gondol, hogy fiatalon miként képzelte el az életét, családját, hogyan fogja nevelni és szeretni a gyermekeit, ahogyan azt az ő szüleitől látta, ám a valóság egészen más lett. Nem érez örömet, nem érzi, hogy tartozna valakihez, a gyermekeinek bármennyire is szeretné, nem tudja megadni, amit ő kapott a saját szüleitől. Nem megy és ez fáj neki... Ugyan van férje és két szép gyermeke, de mintha idegenek lennének egymás számára.

A bölcs doktor megállapította, hogy a betegének elérkezett az életközépi válság ideje. Még szerencséje van, a gyomorfájdalma csak egy figyelmeztető jel, hogy változtatni kellene sürgősen az életén, a hozzáállásán, különben akár gyomorfekélye, esetleg még csúnyább elváltozása is kialakulhat. Hány ilyen betege van - életük teljében lévő emberek, akik szépen lassan felszámolják magukat az életnek nevezett valami oltárán, azt hiszik, hogy milyen gondosan és szorgosan élnek, közben meg csak biorobotként léteznek... - tűnődött el az orvos. Meg kellene tanulniuk újra élni, újra felépíteni az emberi kapcsolataikat, akár azon az áron is, hogy kevesebb jövedelemmel beérik. Na de ez sem megoldható mindenki számára. Vannak, akik még ezzel a kizsigerelő életmóddal sem keresnek tisztes és emberi megélhetést. Mint orvos mit tudok tenni az érdekükben? Elküldhetem a pszichiátriára őket, ott kibeszélhetik a bajukat, kapnak rá majd valami kedélyjavító pirulát, de a gyógyszer nem oldhatja meg azt, ami még egyelőre nem a testben romlott el. Ha pedig nem tudnak változtatni az életükön, azzal számolhatnak, hogy megjelennek a valódi testi betegségek, melyek gyógyítására komoly erőfeszítéseket kell majd tennie betegnek és orvosnak egyaránt, viszont az életmódváltás továbbra sem lesz elkerülhető.

Szóval hős anyánk válaszút elé érkezett. Sorra vett minden lehetőséget, mi történik, ha nem változtat, mi, ha - akármilyen nehéz is - de csak megpróbál élni és valóban létezni, hogy legyen még továbbra is felesége a férjének, lehessen még édesanyjuk a gyermekeinek, akiket szeretne az életbe elindítani, szeretné látni az unokáit. Összeszorult a szíve ahogy a gyermekeire gondolt, milyen felnőttségük lesz nekik, ha nekem ilyen rosszul sikerült megoldanom anyaság és munka kérdését? Anya voltam és dolgozó nő és feleség egyszerre, de valójában mindent csak félgőzzel tudtam teljesíteni, nem játszhatunk szupermant az életben, mi csak egyszerű halandó emberek vagyunk.

Eldöntötte, hogy innentől számára az elsődleges a családja és hozzátartozói lesznek. Visszacsinálni nem lehet a sok értelmetlenül elszalasztott évet, ezt el kell fogadni, a jövőben szigorú prioritása lesz az emberi kapcsolatoknak. A munkáját a munkaidő letelte után valóban leteszi, nem vállal több túlórát, nem érdekli a plusz bevétel többet. Mert mit is ér a pénzzel, ha közben elveszíti a családját és az életét? A hétvégéken pedig ragaszkodik hozzá, hogy a családnak legyenek közös programjai, amikor kerékpárra pattanhatunk vagy gyalog irány a közeli dombok vidéke, irány a természet. Megtanulunk újra beszélgetni, odafigyelni egymásra. Nagy feladat, de sikerülni fog!

Amennyiben érdekesnek találtad az írásomat és úgy gondolod, hogy másoknak is hasznára válna, kérlek oszd meg, hogy hozzájuk is eljuthasson. Facebook oldalamon tudsz követni és hozzászólni vagy írhatsz ide: hopihetanc@gmail.com.