Munkakeresés 40-en túl

Jelenleg a negyedik X-et betöltött emberek mondhatnánk, hogy éppen félúton járnak a munkával töltött aktív életükben. Ennek ellenére mintha előítéletek zömével kellene szembesülniük, amennyiben munkát kell maguknak keresniük. Hogy milyen munkáról van szó? Melyből a megélhetésüket fedezni tudják elsősorban. Másodsorban pedig szóba kerülhet a karrier, ami valójában az én szóhasználatomban még mindig inkább a pénzteremtésről szól, és a hivatás is. A hivatás nekem azt jelenti, hogy örömmel végzett tevékenység, melyben az ember ki tud teljesedni. Sajnos ez utóbbi az, ami nem feltétlen jelent biztos megélhetést, jól lehet ez lenne az, amire valójában született az ember. Milyen munkát tud az ember maximális bedobással és hatékonyan végezni? Ideálisan azt, amely az érdeklődési köréhez, azaz a személyiségéhez passzol és megfelelő bevételhez is juttatja a dolgozót, persze úgy, hogy nem fosztja meg a magánéletétől sem.

A lényeg, hogy nem mindegy, mit keres az ember. Hivatást vagy megélhetést. Sok cikket elolvasva a témában azt látom, ha ez a korosztály kerül szóba elsősorban a karriert vagy hivatást keresőkhöz szólnak a cikkek. Így először nézzük meg, mi a helyzet a karriert keresőkkel.

Ezeknek a munkakeresőknek nyilván magasabb a végzettségük, korábbi munkahelyeiken már elértek bizonyos pozíciókat. Akár azt is írhatnám, hogy értékes munkaerők lehetnének a cégek számára, ennek ellenére minél nagyobb szám jelzi az életkorukat, válnak egyre kevésbé vonzóvá a munkáltatók szempontjából. Hogy miért? Egyik elhangzó ok, hogy túlképzettek. Vagy, hogy nem tudnak együttműködni a fiatalabbakkal. Nem akarják képezni magukat. Túl nagy a bérigényük. Nem tudják kellő gyorsasággal kezelni a számítástechnikát. Nem értenek ahhoz, hogy eladják magukat a munkaerőpiacon. Na ezek kb. úgy hangzanak, mint valami mondvacsinált kifogások, azok is.

De nézzük ezeket a sztereotípiákat részletesebben. Mihez képest lehet valaki túlképzett?Nyilván a fiatalabb kollégák, esetleg főnökök tapasztalataihoz képest. Ez nem egyéb, mint féltékenység, irigység. Féltik mellesleg a pozicíójukat. Ez persze mindjárt cáfolja azt, hogy képtelenek a fiatalabbakkal együttműködni. Nem lehet, hogy inkább fordítva van és a fiatal képtelen tisztelni az idősebbet? Persze az emberi jellemek sokfélék. Azt tartják, hogy az ember a saját életkorától plusz/mínusz 10 év körül tudja magát a legjobban megértetni, de erre is akadnak kivételek. Egy nyitott és rugalmas személyiség szerintem nem húz magának ilyen szűk határokat. Azon is elgondolkodom, hogy az, aki felnevelte a gyermekét már, nyilván a gyermek révén ismeri a tőle akár 20 évvel fiatalabbak mentalitását, de ezt fordítva is nézhetjük, a szülei révén a tőle huszon évvel idősebbekét is. Erről jut eszembe, Müller Péter után szabadon, az ember azt ismeri, akit szeret igazán. Nos az együttműködés ilyen formán inkább a személyiség emberszerető és tisztelő minőségéből következik.

Nem akarják képezni magukat már? Mikor a fejükhöz vágják, hogy túlképzettek? De egyébként ez nagyon nem igaz így. Persze van ilyen is, és olyan is, akit éppen a tanulások ösztönöznek. Na és arról se feledkezzünk meg, hogy a fiatalok között is lehet szép számmal olyat találni, aki nem akar már tanulni. A problémát inkább abban kellene keresni, és ez ismét a személyiségből fakad, hogy azaz ember, aki magát késznek és mindentudónak, vagyis hibátlannak véli, az nem akar újabb dolgokat tanulni. Sok esetben az új dolgok befogadása a komfortzóna átlépését is megkívánja, ezt pedig sokan nem szeretik. Negyvenesként inkább azt látom ezen a téren, hogy nem bármit akar az ember tanulni, hanem olyat, ami nekivaló lesz, amiben kiteljesedhet.

Az élet pedig fura egy szerzet. Sodorhatja olyan munkakörbe az embert, hogy nem is a munka vagy a pénzkereset oldala lesz számára a lényeg, hanem hogy új dolgokat tanulhat, melyeket majd később - akár egy újabb állásban - fog tudni kamatoztatni. Személyes környezetemben nem egy ilyen történetet láttam.

A rátermettség pedig nem mindig az iskolai végzettségek függvénye. Nem egy olyan honfitársunk van, akik még érettségivel sem rendelkeznek, mégis a képességeik vetekszenek a diplomásokéval. Mint ahogy egy nyelvvizsga bizonyítvány sem mutatja, meg ki hogyan fog tudni kommunikálni az adott nyelven.

Ha már az oktatás és tanulásnál tartunk érdemes megjegyezni, hogy rengeteg tanfolyami lehetőség van hazánkban. Persze jó pénzért. Ha valaki nem rendelkezik kellő tőkével egy tanfolyam elvégzéséhez, maradnak az ingyenes munkaügyi központok által indított tanfolyamok. Na itt egyet nem fognak figyelembe venni, hogy ténylegesen mindenki számára hasznosítható tanfolyamok legyenek. Elméletileg a kereslet (állam bácsi) határozza meg, hogy milyen tanfolyamok indulnak. Zömében férfiaknak és nyolc általánost végzetteknek vannak ezek kitalálva. Nyilván lesznek olyanok, akiken segíthet ez az alternatíva is, de ez nem karrier és hivatás, hanem pénzkereset lesz. A közfelfogásban a munka valójában pénzkeresettel lett egyenlő. És itt nem kell holmi fennkölt elhivatottságról gondolkodni már, arra ott lesz a hobbi, persze, ha még marad ideje és energiája az embernek. Ott lehet alkotni és szárnyalni, a munka nem erről szól, csak a megélhetés a motivációja. Az eredményre pedig rányomja majd a bélyegét a motiváció. Példaként vegyük az orvost, aki felesküdött a gyógyításra. Szerintem nem kell bemutatni, milyen az az orvos, aki csak a pénzre hajt... hálapénz vagy a gyógyszergyárak kiszolgálójaként átmegy receptíró-automatába. Vagy a tanár, aki csupán ledarálja az anyagot, kiosztja a jegyeket, de nem érdekli, hogy a keze alá került diákokból előcsalogassa a képességeiket. Akad még egynéhány ilyen szakma, melyek valamikor hivatások voltak...

Túl nagy a bér igényük. Talán már ezek a munkakeresők ismerik saját értékeiket. A munkáltatók pedig nem akarnak fizetni a tudásért és emberi értékekért. Ott vannak az egyetemekről frissen kikerültek, alig vagy semmi tapasztalattal. Nekik kevesebb bér is elég. Egy vezető beosztásban dolgozó barátnőm horror történeteket mesélt a fiatal éppen az egyetemről kiesett kollégáról, hogy milyen siralmas a tudása. Mondjuk az egyetemi oktatás színvonala rendesen lezuhanhatott az utóbbi években. Tudás és tapasztalat a pincében, ego meg az egekben, tisztelet és alázat a hivatással szemben sehol sincs. De milyen jól megéri őket alkalmazni, ha nem akar a munkáltató többet adni, mellesleg majd az idősebb kollégák dolgoznak helyettük is, korrigálják és okítják őket. Ugye van az a mondás, hogy annyit érsz, amennyi a munkabéred. Arról meg ne is beszéljünk, hogy az állásinterjúkon feltett értelmetlen kérdés, mennyi bért szeretne a leendő munkavállaló, azonban mi már tudjuk, hogy mennyit fogunk adni és pont. Nem igazán alku tárgya. Vagy a törvény, hogy a munkavállaló tartsa titokban a bérét, ott, ahol gyakorlatilag mindenki ugyanazt kapja, és kirúgás jár érte, ha ezt megszegik. A bérek pedig még attól is függnek, hogy az ország melyik részén végzi az ember a munkáját. Az már csak mese, hogy ugyanazért az elvégzett munkáért, ugyanaz a bér járna.

Nem értenek kellően a számítástechnikához. Ez elég bugyután hangzik az olyan generációk esetén, akik már a munkájuk során évek óta használják ezeket. És bizony ma már nyugdíjas korúak azok, akikre még ez elméletileg igaz volt, és szép számmal ismerkednek a nyugdíjasok a saját maguk kedvére a számítógép rejtelmeivel. Persze én sem az iskola padban tanultam meg a számítógép kezelését, hiszen akkor még nem volt. Mondjuk erről meg csak az jut eszembe, hogy amit én még a rendszerváltás előtti években a suliban tanultam gyakorlatilag már akkor nem volt beszélő viszonyban azzal, ami a munkahelyeken már abban az időben volt. Érdekelt már akkor a szövegszerkesztés, stb. Igazából még is csak akkor sajátítottam el, amikor a gyerekeimnek szüksége volt PC-re és tőlük és magamtól tanultam meg kezelni a programokat. Ráadásul azt az apró tényt se felejtsük el, hogy egy rohamosan frissülő és fejlődő történet ez, melyben csak folytonos tanulással lehet az ember naprakész. De valakik fejében az a kép él, hogy egy negyvenes ember már képtelen az új dolgok befogadására. Ez a hozzáállás nem is kicsit diszkriminatív.

Nem tudják kellő hatékonysággal eladni magukat a munkaerőpiacon. Nem jól készítik el az önéletrajzot... Nos erre elég sok tanácsot lehet találni a neten, lehet segítséget kérni. Nekem ebben az a visszatetsző, hogy eladni magukat. Árucikké lett az ember leminősítve. Sok munkáltató pontosan így is bánik az alkalmazottaival. Nem embernek tekinti, hanem erőforrásnak, mint például a szén vagy a kőolaj. Már a minisztériumban is úgy kezelik az ország népét, mint valami erőforrást, gazdálkodási egységet. Könyörgöm, emberek vagyunk! Ha kell alkalmazzuk, ha meg éppen kevesebb is elég, kidobjuk. És itt mindenki megfeledkezik arról az apróságról, hogy létünkből következik, hogy ha nincs munkánk éppen, mert a munkaadónak gazdaságilag éppen nem éri meg az alkalmazásunk, attól még élni kell, enni kell és lakni is kell. Nem gépek vagyunk, amit áramtalanítani lehet és nem fogyasztanak addig, amíg nincs rájuk ismételten szükség. A világunkat olyan törvények működtetik, melyek léte független tőlünk emberektől, vagyis ha egy munkáltató tárgyként kezeli az alkalmazottait, akik a profitjuk eléréséhez nélkülözhetetlenek, ne csodálkozzanak, ha a termékeik eladásakor velük sem fognak tisztességesen bánni, elfogynak a vásárlók, azaz a profit is bánni fogja előbb vagy utóbb ezt a hibát. Persze lehet ettől még a gazdaságra hivatkozni, hogy éppen túlkínálat van, stb.

Most térjünk rá, hogy mi a helyzet az alacsonyabb végzettségű munkakeresőkkel. Nyilván az ő esetükben igazából a fő szempont, hogy a megélhetésük fedezésére találjanak munkahelyet. Azt azért mindjárt az elején megjegyezném, hogy ezek az érvek a karriert építők esetében is megállják a helyüket.

A jó szakmunkás kénytelen a szakmája technikai fejlődését követni. Tehát rendszeresen kell, hogy képezze magát. A munkahelykínálat azonban telis-tele van azokkal a cégekkel, ahova tulajdonképpen nem is szükséges a szaktudás, ezek a betanított munkák, vagyis az összeszerelések. Lassan egy nagy összeszerelő ország leszünk vagy már vagyunk is. Na itt a bér a minimálbér szintjén mozog. Miért is fizetnének ilyen munkákért többet, ha megvan a kötelező legkisebb. A munkák jó részét műszakban kell a dolgozóknak végezniük. Nézzük meg azt a szép esetet, amikor a házaspár egyik tagja műszakban dolgozik. Gyakorlatilag elképzelhető, hogy a beosztások függvényében napokig nem is találkoznak egymással. Kérdés, hogy az ember mindenáron fel szeretné-e áldozni a magánéletét a munka oltárán. Ez egy olyan negyvenes pár esetében, akik éppen nem régen kezdek új életet, bizony meg fogják erősen gondolni, hogy az éppen kibontakozó életük megéri-e ezt az áldozatot. Vagy egyszerűen arra is gondolhatunk, hogy sajnos nagyon sokan vannak, akik negyvenes vagy ötvenes éveikben - ideje korán - meghalnak. Mivel a munkáltatók előszeretettel várják el a túlórát, amit egyesek még kifizetni sem akarnak, majd lecsúsztatják valamikor, egy negyvenen túli ember már mérlegelni fog, érdemes-e feláldozni a családi kapcsolatait, egészségét. Arról se feledkezzünk meg, hogy egy betegség vagy megrokkanás esetén a munka nem fogja majd a kezünket...

Azt sem kellene elfelejteni, hogy a test törvénye, hogy öregszik, és míg a fiatal terhelhető a végtelenségig (bár ennek lesz azért ára), az idősebb embernek fontos lenne a pihenés. Vizsgálatok bizonyítják, hogy kevesebb munkaidőben hatékonyabb munkavégzésre képes az idősebb ember. Itt olvasható róla. Ilyenkor felmerül bennem a kérdés, hogy vajon a munka elvégzése vagy a mindenáron kitöltött munkaidő a lényeg? Persze munkáltatói aggyal, minél kevesebb ember, kevesebb bérért végezzen el minél több munkát. Ha ugye törvénybe iktatnák, hogy tilos lenne a túlóráztatás, vagy meg kellene ténylegesen fizetni a feláldozott szabadidőt, hétvégét és éjszakát, melyek elsősorban a munkáltatói oldal érdekei, egészen más helyzet lenne munkafronton. De ugye ennek alapfeltétele kellene, hogy legyen, hogy a normális munkaidő fedezze a tisztességes és emberi élet feltételeit. Na ettől nagyon messze vagyunk.

Túl sok szabadság jár az idősebbeknek, micsoda teher ez a munkáltatónak. Tényleg így van? A szabadság, a kikapcsolódás és pihenés nem egy luxus, hanem szükséges az ember regenerálódásához, és napjainkra a legtöbb családnak már csak luxus és álom. Tulajdonképpen öt nap hajtást ki lehet-e két nap alatt pihenni, főleg, hogy az egész héten nem elvégzett házi vagy ház körüli munkákat is csak meg kellene valamikor ejteni? Külföldön már kezdenek rájönni a szakemberek, hogy bizony időnként akár hosszabb munkamentességre is szüksége lenne a dolgozóknak, ahhoz, hogy testi és főként lelki egészségüket megőrizhessék. Erről a fajta szabadságról itt lehet olvasni.

Elgondolkodtató, hogy mai világunk milyen hanyagul, lekezelően bánik a kicsit korosabbakkal, hiszen egy negyvenes és ötvenes éveit taposó ember még nem öreg. Rengeteg termékeny ötletet, kreativitást dob ki világunk azzal, hogy a munka egy gazdasági kényszer lett az alkotás vagy értékteremtés helyett. Ugyan mondhatnánk azt is, hogy ha nem akarnak alkalmazni, vállalkozzunk. Csak ehhez nem kis anyagi háttérre lenne szükség. Bizony ez nem mindenkinek megadatott akár még a negyvenes éveire sem. Sokunk vált el, kezdett új életet, vagy egyszerűen olyan munkahelyen dolgozott, ahol nem vált lehetővé a megtakarítás felhalmozása. A vállalkozás barát kormányunk pedig a vállalkozótól már a bevétel megszerzése előtt is várja a járulékokat. Vegyünk fel hitelt? Ez sem egy szuper jó megoldás, ehhez már előre tudni kellene, hogy biztos bevételünk legyen. Nincs lehetőség arra, hogy ha még sem jön be az ötlet, túléljük. Nagyon sok olyan ember van, aki hobbiként elkezdett és szeretett tevékenysége mellett nem adhatja fel a pénzkereseti állását. Egy ponton túl pedig egyik sem fog igazán menni. Kicsit hasonlít ez a rendszerváltást megelőző idők nagy találmányára a GMK-ra. Ez ugye az volt, hogy a 8 óráját elvegetálta az ember a munkahelyén, aztán jött a gmk-ban végzett munka ezerrel, mert azért sokkal jobb jövedelmet kaphatott. Nem tudom, de mi magyarok mesterien értünk a dolgok kiforgatásához, értelmetlenné tételéhez. Sokkal jobb lenne a józan paraszti eszünket ismét előszedni és hallgatni rá. 

Nem igaz az az állítás az emberek zömére, hogy ha nem lenne munkahelye, csak dologtalanul lennének a semmibe. Persze akadna ilyen is, de a többség keresne magának értelmes és előremutató tevékenységet, mely örömet és kiteljesedést is jelenthetne. Például szokta állam bácsi hangoztatni a gazdaságosságot, akkor miért is nem engedi, hogy az emberek szabadon dönthessenek és teremthessék meg a mindennapi tevékenységüket, mellyel akár bevételre is szert tehetnének. Csakhogy az emberek elszegényedése lehetetlenné teszi az ilyen lehetőségek nagyobb mértékű megjelenését, hiszen, ha az embernek a fizikai létének fenntartása is gondot jelent, nem fog tudni költeni például a különféle szolgáltatásokra, kézműves termékekre, melyek árban nem versenyezhetnek a tömeggyártással (ami persze sokszor a gagyival egyenlő). Megélhetést tudnának teremteni az emberek maguknak, hiszen ez az államnak csak elméletben megy. A közmunkáról nem véletlenül nem írtam, mert ez az ország szégyene.

Az ember érték, akárhány éves is. Ez az ország pedig rendkívül gazdag lehet, ha már a 40 feletti lakosságával ily módon bánik.

Amennyiben érdekesnek találtad az írásomat és úgy gondolod, hogy másoknak is hasznára válna, kérlek oszd meg, hogy hozzájuk is eljuthasson. Facebook oldalamon tudsz követni és hozzászólni vagy írhatsz ide: hopihetanc@gmail.com.