Povisel József: Életmag

Életmag

Írta: Povisel József

Az elsőt rögtön el is vetette, hisz semmi jelentősége. A harmadikra meg úgyis megkapja a választ, ha itt az ideje.

De a második ..., az nem hagyta nyugodni. Egyszer csak megszólalt egy Hang, ami mintha valami időtlen távolságból, s mégis egyidejűleg benne, a lelke legmélyén hangzott volna. Nem is szavakat hallott, ám mégis tudta mit kell tennie. Belül egy kellemes, furcsa melegséget érzett.

S ugyanekkor valami megmozdult benn, s lassan növekedni kezdett. Napról napra nagyobb lett ez a valami, s egy napon már akkora volt, hogy érezte, szét fog feszülni. Tudta, ez nem lesz kellemes, de azt is, hogy ennek így kell lennie, hogy így van rendjén.

Ám ez a nap is eljött, egy halk reccsenéssel a kemény burok megrepedt. S a valami - a Csíra, bár ő nem tudta, hogy ez a neve - kibújt belőle. Kiegyenesedett, és egyre nagyobb és erősebb lett, s addig nyújtózkodott, amíg csak ki nem ért a fényre. S a Mag - de ezt sem tudta, hogy ez a neve -, rögtön megérezte, hisz lényegében egyek voltak. Igaz, a csíra ekkor már Szár volt, de ennek sem volt számára nagy jelentősége. Persze, eddig azt sem tudta, hogy van Fény és Sötét, de most, hogy megtörtént, már igen, s rögtön tudta, mit is súgott az a belső távoli Hang.

Sok mindent nem tudott még a mag, talán éppen szerencséjére. Ha tudta volna, mi van a föld felett, s mi nincs, talán nem kezdte volna nevelni magában a csírát. Inkább visszaaludt volna. Nem tudta, hogy valami iszonyat söpört végig a Földön, s ennek nyomán alig maradt élőlény. Nem tudta, hogy a Földet temetetlen holtak testei, rozsdás fegyverek roncsai, szétbombázott épületek maradványai és szelek által összekuszált szeméthegyek borították. Nem tudhatta, hogy maga is egy kicsiny falu összedőlt raktárának romjai közelében kelt életre, hogy társai közül is alig maradtak életben, s azok is igen messze sodródtak tőle s egymástól.

Nem tudta, milyen volt a világ korábban, így nem is tudhatta, milyen szörnyen nézett ki környék. Csak tette a dolgát: növekedett, utat tört a Nap felé. A Fénnyel együtt valami bizsergető meleg is átjárta. Ahogy teltek a napok, megtudta, mi az eső, s már tudta, mi az a tápláló nedvesség, a Víz, ami már akkor is, előtte is, azóta is táplálta, mielőtt felébredt volna. Mióta kibújt a föld alól, érezte a nappalok és éjszakák változását, rácsodálkozott a vidám felhőkre. Most érezte igazán, hogy él!

A szár végén kis bojtocskák kezdtek növekedni, majd apró magocskák, amik hízni, erősödni kezdtek. Nagyon büszke volt magára: ezek az ő gyermekei voltak.

Egy nap megint hangokat hallott, nem időtlen távolból, mégis messziről, s nem is belülről szóltak, mégis egyre közelebbről. Előbb egy kislány nevetve csilingelő hangja, majd egy pajkos kisfiúé. Fogócskáztak.

Egyszer csak éppen fölötte szólalt meg a kislány: Nézd, apa, mit találtam! Miféle növény ez?

A fiúcska is odaért: Ilyet én még életemben nem láttam- dünnyögte hat évének minden komolyságával és bölcsességével.

Végül melléjük ért az apa is. Óvatosan leeresztette hátáról zsákját és lehajolt.

- Hiszen ez búza! - kiáltott fel. Ha akarta volna, sem tudta volna leplezni meglepetését és örömét.

-Tudjátok, ebből lesz a liszt, majd abból a kenyér . - ezt már a gyerekeknek magyarázta. - Nagyon vigyáznunk kell rá, mert talán ez az utolsó. Ha megmentjük, az Életet mentjük meg vele.

- Akkor vigyük haza! - mondta a kisfiú.

- Nem lehet - válaszolt apja -, itt a helye, itt kell kifejlődjön. Nem biztos, hogy túlélné, ha kihúznánk a földből.

Visszafordult a növényhez, s két kézzel, óvatosan széttúrta a szemetet, hogy több helye és levegője legyen a magányos búzaszálnak, amely már nem is érezte magát olyan magányosnak. S nagyon örült annak is, hogy nevet kapott: Búza! ... s hogy ő maga az Élet!

Még hallotta, hogy távolodva mondja a férfi gyermekeinek:

- Gyönyörű napunk van ma, s édesanyátok is nagyon boldog lesz - mutatott a kalapja mellé tűzött kis mezei virág csokrocskára, amit együtt szedtek.

A búzaszál tudta, hogy ebben neki is része van,

Attól kezdve mindennapos látogató volt nála a férfi és a két gyermek. Mindig volt hozzá néhány kedves, meleg, gyöngéd szavuk.

A magocskák pedig egyre csak nőttek. Már alig-alig bírt egyenesen állni. De óvta őket kitartóan. Ha úgy adódott hajladozott a viharos szélben, vigyázva, hogy szára el ne törjön, szorosan tartva gyermekeit, nehogy csak egy is idő előtt lehulljon. Nem volt könnyű, de tudta, ki kell tartania, míg el nem jön az idő ...

Ám egyszer az a nap is eljött. A szár, a magocskák aranysárgán csillogtak, s könnyedén ringatóztak a lágy, simogató szélben.

A férfi aznap leterített egy kis kendőt a növény mellé. Megfogta a kalászt a tövénél.

- ... és most búcsúzzatok el anyácskátoktól, aki eddig nevelt és óvott benneteket!

- Köszönjük néked, kis búzaszál, hogy tápláltad kis magvaidat, gyermekeidet. Tán nem is tudod mit adtál nekünk: Életet és reményt. Légy nyugodt, most már mi viseljük gondjukat.

Felnézett az égre:

-Köszönjük néked, Istenünk, hogy idesodortad ezt a kis magocskát.

Ezzel lágyan kimorzsolta a magokat, vigyázva, hogy a kis kendőre hulljanak, megszámolva őket. Középre terelte őket, majd az átellenes sarkokat összecsomózta. Háromszor is megnézte, hogy elég szorosak-e csomók, nehogy egy mag is kipottyanjon s kárba vesszen.

- Most mi lesz velük? - kérdezte a kisfiú. - Sütünk belőle kenyeret?

- Te buta! Hát még ennyit sem tudsz! - torkolta le kishúga, anélkül, hogy maga tudta volna a választ. S várakozóan nézett fel apjára.

- Nem - válaszolta ő. Ez ahhoz még kevés. Elültetjük, s jövőre már húsz kalászunk lesz, aztán hússzor húsz, s így tovább. Végül annyi lesz, hogy beborítja az egész mezőt. S akkor már süthetünk kenyeret is.

Egy kicsit fájt a búzaszálnak, hogy gyermekei már nincsenek vele, de tudta, ennek így kell lennie, tudta a belső távoli Hangtól.

A látogatások nem maradtak abba. Ő már egyre gyengébb lett, s tudta, hogy számára közeleg a vég. Már nem is bánta. Dolgát elvégezte, el is fáradt, s már vágyott is az örök pihenésre.

Végső elalvás előtti utolsó képe még az volt, hogy három kedves, bár szomorkás arc borult fölé, két gyermeké s egy férfié.

Ha még lett volna ereje, ha lett volna hangja, szólt volna hozzájuk. Azt mondta volna:

- Ne szomorkodjatok! Én már megöregedtem, megtettem, amit kellet, ideje elmúlnom. De gyermekeimben, a Magokban tovább élek. Bennük tovább él az Élet. Mert ahogy az elmúlás, úgy az Élet is Örök. A Magok magukban hordozzák az élet örök bölcsességét is. A búzamagok Szemek, láttatják magukon keresztül a reményteli jövőt.

Ám azt is tudta a belső távoli hangtól, hogy nem is kell mondania. Tudta, a férfi maga is tudja, s a gyermekek szívükben érzik.

Tőle, aki elmúlt, most búcsút vesznek, ám utána vidáman köszöntik a mindig újjászülető, halhatatlan Életet.

(Budapest, 2007.december 19.)

Az írás Povisel József "Turkán" honlapján olvasható. Ide kattintva elérhető.