...tart-e kapcsolatot a tőle távol élő szülőjével, ha ez a szülő bántalmazta őt?

Minden gyermeknek joga van a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelemhez és gondoskodáshoz." Alaptörvény XVI. cikk (1) bekezdés 

Egy felnőtt ember joggal eldöntheti, hogy kivel és miért tart kapcsolatot. Vagyis, nem kötelezhető arra, hogy olyan személlyel kapcsolatot kelljen tartania, akivel valamilyen oknál fogva, nem akar. Vagy ez nem is ennyire egyértelmű? Kivel nem akar valaki kapcsolatot tartani? Azzal elsősorban, aki valamilyen formában ártott neki, korlátozta szabadságában, bántalmazta, stb. Mi a helyzet azokban az esetekben, ahol egy gyermekről van szó? Sajnos meg kell állapítanom, hogy bizony a gyermek érdekében együttműködni lenne köteles a szülő azzal a másik szülővel, aki korábban bántalmazta őt. A mindennapi élet gyakorlatában nagyon sok esetben ilyenkor arról is kellene beszélni, hogy ez a bántalmazó volt szülőtárs a gyermek vonatkozásában követetett-e el valamilyen bántalmazást. Amennyiben pedig a gyermek tiltakozása ellenére köteles a másik szülővel kapcsolatot tartania, szolgálja-e ez magának a gyermeknek az érdekét?

Most elsősorban azokról az esetekről lesz szó, ahol a gyermek az áldozat, vagyis a gyermekbántalmazásokról.

A gyermekbántalmazásnak két nagy kategóriája van. Az egyik az abúzus. Ez esetben a gyermeknek testi vagy lelki fájdalmat illetve sérülést okoz az elkövető. A másik formája az elhanyagolás. Ennek előfordulása a gyermek fizikai és lelki, illetve tanulási és nevelési szükségleteinek kielégítetlenségében nyilvánul meg. Nyilvánvaló, hogy sem az abúzus, sem az elhanyagolás nem segíti a gyermek egészséges testi, lelki fejlődését, melyhez minden gyermeknek joga lenne. Halkan megjegyzem, hogy bizony a bántalmazásnak az a formája, mely esetén a bántalmazás célpontja nem maga a gyermek, hanem valamelyik szülője, aminek a gyermek rendszeresen szem- és fültanúja, ezzel lelki sérüléseket szenved el, szintén kimeríti a gyermek bántalmazás fogalmát. Egy a NANE által kiadott figyelemfelhívó kiadvány jól mutatja be, hogy a bántalmazó kapcsolatban felnövekvő gyermek mit érez és gondol látva a szülei között dúló háborút. Itt tekinthető meg.

Azokban az esetekben pedig, ahol a válások következtében a szülők szeretnék maguk mellé állítani gyermeküket a másik szülővel szemben, ehhez pedig a manipulálástól, az érzelmi zsaroláson át, a másik szülő tekintélyének a lerombolásáig bármilyen eszközt bevetnek, valójában szintén gyermekbántalmazást követnek el. Ez utóbbit hívják szülői elidegenítés szindrómának, azaz PAS-nak. Sajnos napjainkban nagy viták mennek ezzel kapcsolatban, hogy mi fán terem ez a szindróma, mi célból alkalmazza valamelyik, vagy mindkét szülő. Arra is felhívnám a figyelmet, hogy nem kizárólag szülők képesek ilyen cselekedettel élni. Bizony ezt a gyermek elleni vétket a nagyszülők is képesek a gyermek szülei ellen bevetni. Ezeknek az eseteknek a közös jellemzője, hogy az elkövető felek a gyermeket tárgynak vagy eszköznek tekintik a céljaik elérése érdekében. A cél pedig valójában egy erőfölény megszerzése, hatalmi fölény kialakítása. A lényeg, hogy teljesen mindegy minek is nevezzük ezt a jelenséget, létezik és a gyermek jogait sérti, egészséges fejlődését gátolja.

A jelenség mellett pedig nem szabadna átsiklania sem a jogalkotásnak, sem a gyermekekkel dolgozó szakembereknek, mert hatásaik hosszú távúak, megmérgezve a gyermek gyermekkorát, majdan pedig tönkre teszik a felnőtt életét is. Sok felnőtt elszúrt élete mögött húzódnak meg a gyermekként átélt lelki és fizikai bántalmazások. A gyógyuláshoz pedig szakember lenne ajánlott. Megfigyelhető, hogy az esetek jó részében az elkövetőknek és az áldozatoknak még csak betegség tudatuk sincs, egyszerűen követik azt a szülői mintát, amiben felnőttek. A következmény pedig az lesz, hogy vagy áldozattá vagy elkövetővé fognak válni felnőtt életükben. Mondhatnám azt is, hogy kezdődik az újabb kör, immáron a felnőtt gyermek gyermekei életében. A társadalomnak éppen ezért fel kellene lépnie felvilágosítással és hatékonyabb törvényi szabályozással, hogy a gyermekek jogai az egészséges fejlődéshez ne csorbulhassanak generációról generációra a továbbiakban. Ennek kulcsa pedig a felnőttek kezében van.

Azt hiszem azzal mindenki egyetérthet, hogy pusztán az a tény, hogy a gyermek szülei elválnak és külön folytatják az életüket, nem kellene, hogy magával vonja a gyermek elszakítását bármelyik szülőtől is. A gyermek mindkét szülőhöz tartozik a válás tényétől függetlenül, mindkét felet ugyanúgy szereti a továbbiakban is. Sajnos sok magát felnőttnek nevező ember ennek ellenére azt gondolja, hogy ha haragszom a volt páromra, a gyereknek is ez lenne a kötelessége. Meglehetősen éretlen személyiségű anyákról vagy apákról van ilyen esetekben szó.

A családjogi törvény alapján a szülők kötelessége különélésük esetén is szem előtt tartani a gyermek mindenek felett álló jogát a saját szüleihez, rokonaihoz. Kivételt azok az esetek képviselhetik, melyben a gyermek biztonsághoz, az egészséges testi-lelki fejlődéshez való joga sérül. Melyek lehetnek ezek az esetek?

Gyermekbántalmazás típusai:

Abúzus

- fizikai bántalmazás

- lelki bántalmazás

- szexuális bántalmazásnak

Elhanyagolás

- fizikai elhanyagolás

- lelki elhanyagolás

- oktatási, nevelési elhanyagolás

Szülői elidegenítés szindróma (PAS)

- már a párkapcsolat fennállása alatt elkezdődik

Amennyiben a fentiek bármelyikével élt az egyik vagy esetleg mindkét szülő a gyermekével kapcsolatban, válás után sem lesz ez másként. Mitől is változna meg a hozzáállása? Azokban az esetekben, ahol mindkét szülő vétett a szülői kötelességeiben, azaz a bántalmazás valamely formáját alkalmazták, nem igazán alkalmasak a gyermek nevelésére. Ilyen esetben a gyermek joga és érdeke azt kívánná, hogy a gyermek kiemelésre kerüljön a saját családjából, jóllehet az is egy gyermeki jog, hogy a saját vér szerinti családjában élhessen. Természetesen a nagyszülőnél vagy nagybácsinál, nagynéninél való elhelyezés lenne a legjobb, amennyiben vállalni tudják a gyermek gondozását és nevelését. Azért azt is érdemes megjegyezni, hogy ilyenkor a távolabbi családtagokat is vizsgálni kellene, mert sajnos a bántalmazás sok esetben halmozottan fordul elő egyes családokban. Gondolok itt arra, hogy a nagyszülők milyen mintát adhattak át gyermeküknek, ha felnővén a gyermekük a sajátját bántalmazta. A nagybácsik és nagynénik pedig ugyanitt nevelkedhettek. Persze ez önmagában nem hozza azt, hogy minden rokon bántalmazó lenne. Természetesen a bántalmazó félnek is meg kellene adni azt a lehetőséget, hogy felismerje viselkedésének negatívumait, majd kezeltesse magát. Ennek eszközeként a pszichoterápiát és nem az eszetlen gyógyszerezést kellene bevetni. 

Amennyiben a bántalmazás csak az egyik szülő részéről állt fenn vagy a bántalmazás elsődleges célpontja maga a másik szülő volt, vagyis a gyermek közvetetten lett áldozata a bántalmazásnak, törekedni kellene arra, hogy a bántalmazott szülő nevelhesse továbbiakban a gyermeket. Ehhez természetesen - a gyermek mindenekelőtt álló jogára tekintettel - vissza kell állítani a sokszor lerombolt kapcsolatát a bántalmazott szülővel, minden érintett számára ingyenesen elérhető pszichológusi segítséggel.

Válások esetén a gyermekelhelyezési perekben, majd az ezt követő kapcsolattartások nagyon jó alkalmat képesek szolgáltatni valamilyen gyarló emberi célból, vagy esetleg a gyermek védelmében, hogy valamelyik szülő a gyermek felett kizárólagos felügyeleti jogot kaphasson, valamint távol tarthassa a gyermeket a másik szülőtől. Ebből következik a kérdés, hogy minden esetben szülői elidegenítésről van-e szó, amennyiben a gyermekét az egyik szülő a másik ellenében akadályozza a kapcsolattartásban. Nagyon nehéz a kérdés, és felszínesen nem is lehet eldönteni, hogy valódi elidegenítés történik-e vagy a gyermek érdekei, védelme miatt cselekszik a szülő.

Sajnos megfigyelhetjük, hogy hazánkban ezen esetek kapcsán meggondolatlanul és nem kellően szakszerű vizsgálatok alapján kerülnek a gyermekek elhelyezésre, majd a távol élő szülővel való kapcsolattartások előírásai sokszor szintén nem a gyermek érdekében történnek, hanem a távol élő jogára alapozva és figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a gyermek egészséges fejlődéshez való joga sérül-e a kierőszakolt kapcsolat következtében.

A gyermekelhelyezéseknél komolyan kellene venni az olyan eseteket, ahol a házasság megromlásában a bántalmazás játszott szerepet. A bántalmazás természetéből adódik, hogy nem minden esetben nyilvánvaló és látleletekkel valamint feljelentésekkel támasztható alá. Amúgy is a négy fal között történt eseményekre ritkán van tanú, vagy az elkövetőtől tartva nem akarnak tanúként megjelenni azok sem, akik bizonyíthatnák a bántalmazás tényét. A gyermekek sok esetben az egyetlen tanúk. Meglehetősen szomorú, hogy egyetlen látlelet nem elegendő bizonyíték a bíró számára, újabb tanúkat és bizonyítékokat kell az áldozatnak előállítania, hogy hitelessé váljon a bántalmazás. Az a férfi vagy nő, aki a párját verbális agressziónak teszi ki, vagyis az akaratát ráerőlteti, zsarolja, manipulálja, becsmérli, szabadságában korlátozza, az anyagi lehetőségeitől megfosztja, teljesíthetetlen elvárásokat állít fel az áldozata számára, vagyis az önképét és önbizalmát folyamatosan rongálja, nehezen elképzelhető, hogy a gyermekével szemben máshogyan viselkedne. Gondoljunk csak bele az előbbi módszerekkel lehetséges-e egészségesen nevelni egy gyermeket? Ugye, hogy nem. Ráadásul az ilyen viselkedési anomália sem tűnik el a bántalmazóból azzal, hogy az áldozat elválik. A későbbiekben más eszközökhöz kell folyamodnia. Erre nagyszerű terep lesz a kapcsolattartás vagy újabb személynek kell átvennie az áldozat szerepét, tekintettel arra, hogy az ilyen bántalmazó személyiségeknek szüksége van mindig egy áldozatra életében, így maga a rendszer kínálja fel erre a szerepre a gyermeket. Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy nem megfelelő anya és nem megfelelő apa, aki a bántalmazás valamely formáját alkalmazza. Azokról az esetekről pedig ne is szóljunk, ahol a gyermeket fizikai abúzus érte akár korábban vagy a kapcsolattartások idején.

Amikor valamelyik szülő megpróbálja védeni a bántalmazó szülővel való kapcsolattartásoktól szeretett gyermekét, és nem eszközként használja a kapcsolattartás megakadályozását a távol élő szülő ellen, jogosan cselekszik, de érthetetlen módon a bíróságok képtelenek különbséget tenni a két indíték között.

2015-ben történt az a megrázó eset, amikor az apa kidobta féléves gyermekét a negyedik emeletről és utána ugrott. Itt lehet róla olvasni.

"Nehéz helyzetben az anya

Egy erőszakos ember sokszor a gyermeket használja fel arra, hogy érvényesítse akaratát. Ilyenkor egy anya lehetetlen helyzetbe kerül. - Az anya biztos pontosan látta, hogy a férfi veszélyt jelent a gyermekre, minden bizonnyal nem vették komolyan. Sokszor előfordul, hogy az édesanya megtagadja a láthatást, aminek a vége az, hogy elveszik tőle gyermekét.

- mondta Spronz Júlia, a Patent Egyesület munkatársa."

Itt egy másik horrorisztikus eset, ahol a nő jelenik meg elkövetőként, az ügy szintén 2015-ben történt és tatai panziós gyilkosságként került a köztudatba. Itt olvasható.

"A bíró indoklásában leszögezte, hogy a legsúlyosabb büntetés kiszabásával azt az üzenetet kell közvetítenie a társadalom többi tagjának, hogy: a családi konfliktusok megoldásának nem az a módja, hogy a hozzátartozót - különösen a gyermeket - megölöm."

Természetesen nem végződik így minden a témában érintett eset. A következményei azonban sokszor a felnőtt korban fognak igazán megmutatkozni. Ezek a gyerekek nem olyan esélyekkel indulnak felnőttségük küszöbén, mint az egészséges és szerető családban felnőtt társaik. Akár mondhatnánk azt is, hogy ez egy ördögi kör, melyből igencsak nehéz kiszállni és megszakítani a generációról generációra végig söprő negatív mintát. Természetesen nem lehetetlen kilépni belőle. Azokat a felnőtteket, akik felismerik esetükben a negatív minta hozományait, arra biztatnék, hogy ne szégyelljenek segítséget kérni a legyőzéséhez. A felismerés nem kizárólag válásokban érintettek esetén lehetséges. Sok-sok család örökletes mintájában ott szerepel a bántalmazás valamely formája, úgy ráadásul, hogy a családtagok nem is látják, hogy ezek az általuk használt és megélt eszközök bántalmazásnak minősülnek.

Amikor az egykor bántalmazó szülővel köteles a gyermek rendszeresen - akár elviteles formában is - kapcsolatot tartani, vagyis a kényszer kapcsolattartás esete áll fenn. Hatásai a gyermekre nézve az alábbiak:

• Alapvető joguk a biztonsághoz, az erőszakmentességhez, az egészséges testi és lelki fejlődéshez sérül.
• Hosszú távú következményei lesznek a feldolgozatlanság következtében a felnőtt életre (párkapcsolati hibák ismétlése)
• Megtanulja, hogy nincs segítség, nem számíthat sem az őt nevelő szülőre, sem a hivatalokra, az erőszakot nem kerülheti el, passzivitásba menekül.
• Önbizalomhiány
• Helytelen megküzdési stratégiák, helytelen konfliktuskezelési módok, a stresszkezelés hiánya.
• Képtelen lesz saját magát megvédeni, kiállni önmagáért.
• Betegesen konfliktuskerülővé vagy erőszakossá és kötekedővé válik (magatartászavarok, SNI)
• Amit az egyik szülő a kapcsolattartások között felépít, a másik egy hétvége alkalmával lerombolja.
• A PAS, azaz szülői elidegenítés legjobb színtere.
• A szülők folyamatos hadakozása a láthatásokkal kapcsolatban súlyosan összezavarja a gyermek lelkét, ambivalens érzéseket kelt, melyekkel a gyermek sok esetben egyedül marad, nem kap segítséget a feldolgozáshoz.
• A gyermeket sikertelenül óvó szülőben csalódik a gyermek, melynek következtében anyátlan és apátlan árvává válik, jóllehet élnek a szülei. Az egyiket ugye már elveszítette a bántalmazás következtében. A másik szülő azon viselkedését, hogy felkészíti a kényszer kapcsolattartásra, saját elárulásának fogja tekinteni.

A gyermekvédelmi törvényünket az utóbbi időkben toldozgatták-foldozgatták, de mint láthatjuk nem sikerült olyan törvényi szabályozást alkotni, mely működik is a gyakorlatban. Hiába vannak a már megalkotott törvények, ha mégsem ennek megfelelően történik a gyermekvédelmi rendszer szerveinek működése, a bírói döntések meghozatala.

A hibát főként abban látom, hogy a gyermekvédelmi szervek, a bíróságok nem érdekeltek abban, hogy szakmailag és főként emberileg magas szintű döntést hozzanak. Az érdektelenségnek az egyik oka, hogy amennyiben bebizonyosodik, hogy hibás döntést hoztak, nincs semmilyen retorzió annak érdekében, hogy legközelebb körültekintőbben járjanak el. Nagyon jó példa erre, a fentebb említett fél éves kisfiú halálesete, ahol ugye anyukát a kapcsolattartásra kötelezte a bíró, azonban a tragédiát követően sem jutott eszébe, hogy legalább elnézést kérjen a gyermek édesanyjától a korábbi és végzetesnek bizonyuló döntése miatt. Azt már meg se említsem, hogy munkakörében elkövetett gondatlan veszélyeztetésnek vagy műhibának is lehetne nevezni, ahogyan ez az orvosok esetében létezik, és elméletileg szankciókat vonhat maga után.

Az igazságügyi szakvéleményt kiállító szakértők szintén hoznak számos esetben nem megfelelő vizsgálati véleményeket. Majd a hiányos és felszínes vizsgálati eredmények következtében helyezik el a gyermeket éppen a bántalmazó szülőnél, megfosztva ezzel a gyermeket az őt megillető biztonságos és egészséges testi-lelki fejlődéshez való jogától.

Ahhoz, hogy a gyermekvédelmi rendszer megfelelőbben működjön komolyabban illene fejleszteni a rendszerben résztvevők szakirányú tudását, vizsgálva a személyiségük alkalmasságát is. Az élet hozhat olyan eseményeket akár a gyámügyi dolgozók, gyermekvédelmi szakemberek vagy a bírák életében is, hogy a magánéletükben zajló folyamatok nem teszik őket bizonyos ügyekben való döntések meghozatalára átmenetileg kompetenssé.

A gyermek joga a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelemhez és gondoskodáshoz nem kizárólagosan a gyermek érdeke, hanem az egész társadalomé, a kormányé is.

A gyermeki jog megvalósulása a mindenkori fennálló kormánynak és magának a társadalomnak a felelőssége. Ideje lenne a gyermeket a 21. században már egy család, egy ország, egy nemzet, és végső soron az egész emberiség jövőjeként figyelembe venni és ekként kezelni is.

Amennyiben érdekesnek találtad az írásomat és úgy gondolod, hogy másoknak is hasznára válna, kérlek oszd meg, hogy hozzájuk is eljuthasson. Facebook oldalamon tudsz követni és hozzászólni vagy írhatsz ide: hopihetanc@gmail.com.