Aszülői tekintély aláaknázásának rejtelmei avagy a szülői elidegenítés (PAS)

A szakemberek valamiért csak azokra az esetekre fókuszálnak, melyek a válások után fordulnak elő. Pedig ez a jelenség sok esetben nem a válás után jelenik meg először. De vajon milyen ember él az elidegenítés eszközével? És miért?

Az elidegenítés fő okaként két ellentétes eset figyelhető meg. Az egyikben a gyermek kisajátítása a cél, bosszúállás... A másik esetben nem kisajátításról van szó, hanem a gyermek testi-lelki fejlődésének védelméről. Sajnos a két esetben ugyanazt a gyakorlatot alkalmazzák, ami mindent szolgál, kivéve a gyermek érdekét. Az első esetben a gyermek az őt kisajátítónak egy eszközt jelent. A vélt és valós sérelmek megtorlására használja fel a helyzeti előnyét, amennyiben a gyermek nála van elhelyezve. Ha valaki a gyermekét képes eszközként felhasználni, annak vajon eszébe jut-e, hogy a gyermek egy érző lélek, aki nem a szülők tulajdona? A válás nehéz a szülőknek és a gyermekeknek egyaránt. Amennyiben a gyermek/gyermekek bevonódnak a szülők konfliktusába, a helyzet csak fokozódik. Több írást is lehet találni arról, hogy minél kisebb a gyermek, máshogyan érzékeli a környezetét, olyan változásokat is képes észrevenni a szülei kapcsolatában, amikkel a szülők maguk sincsenek az elején tisztában.

Amikor a gyermek megszületik a családba, bizony két szülőhöz érkezett, így mindkettejüket szereti és ragaszkodik hozzájuk. Természetesen ez ennek ellenére nem ad arra okot, hogy a szülők ne válhassanak el. Számtalan eset van arra is, hogy csak a gyerek miatt maradnak együtt, boldogtalanul, örömtelenül élve életüket. Lehet színlelni a gyermek előtt, de felesleges... Így a gyermeküket szerető szülőknek egy választásuk marad, amennyiben a kapcsolat már nem megjavítható, úgy tovább lépni, hogy nem kigyót-békát dobálnak volt párjukra, hanem tiszteletben tartják a másik félt, illetve maximálisan segítik a gyermekeket az új helyzet elfogadásában. Ugye az ilyen hozzáállásba nem fér bele a szülői elidegenítés eszköze? Azok - a magukat felnőttnek tartó - szülők, akik megengedik maguknak a gyermek kisajátítását, személyiségükben még nem kiforrott, felelős emberek. Jézus azt tanította, "ne tégy mással olyat, amit nem szeretnéd, hogy veled tegyenek". Vajon elgondolkodik ezen a kisajátító és manipuláló szülő? Aki a manipulálást választja megoldásként, az a hatalmát akarja bebiztosítani. Miért fontos nekünk, embereknek, hogy a hatalmat birtokoljuk? Miért nem az elfogadás, a tisztelet, a szeretet vezérel bennünket? Egy írás az ember hatalomvágyáról itt olvasható.

Az, aki a hatalmához, a másik ember irányításához ragaszkodik, valójában gyenge belülről, azt hiszi, hogy ezzel a kompenzációval majd erős lesz... azonban nem lesz az. Játszmák tömkelegébe bonyolódik, de erősebb nem lesz. A legszomorúbb, hogy a törvényeink, a hatóságok működése, az igazságügyi szakértők (tisztelet a kivételnek) mind áldásukat adják a manipuláló szülő játszmáira, segítik. Így fordulhat elő, hogy nem tudják kiszűrni, hogy kivel és milyen esettel állnak szemben. Mint ahogy azt sem ismerik fel, hogy a bántalmazásnak hány és hány módja van. A lelki terrortól egészen az életet kioltó cselekedetig.

Az, aki a gyermeket elidegeníti a másik szülőtől, aki módszeresen aláaknázza a másik szülő tekintélyét a gyermek előtt, a bántalmazás egyik formáját követi el. Ne szépítsük a dolgokat, ezen cselekedetek már megjelennek az életközösség fennállása alatt is. Ugye senki sem gondolja azt, hogy szeretetből lehet ilyet tenni? Induljunk ki abból, hogy a gyermek erkölcsi fejlődése alakulóban van. Egy kisgyermek mit fog ilyen helyzetben megtanulni? Apu és anyu nem egyenlőek. Mindenki ismeri a hisztis gyermeket, aki végülis a saját határait feszegeti, meddig mehetek el, hogy az akaratomat elérjem? Az a szülő, aki a gyermek anyját vagy apját módszeresen lejáratja, pontosan ugyanazt teszi, mint a hisztiző gyerek, a határait feszegeti. Az a fél, aki a lejáratást elszenvedi, nyilván nincs tisztában saját értékeivel, vagyis az önértékelése szintén gyenge lábakon áll, lehet konfliktuskerülő, és a békesség miatt bele megy a játszmába. Ez a játszma meg sehova se fog vezetni, csak egy zsákutca. A megoldás, felismerni a helyzet lényegét és kiszállni belőle. A játszmát elindító nem akar ebből természetesen kiszállni, hiszen ebből nyeri az energiáját (energiavámpír). Aki ki akar szállni, sincs könnyű helyzetben, hiszen folyamatosan szembesülni fog azzal, hogy a másik fél újra és újra provokálni fogja, hogy játsszon tovább. Nagyon erősnek és elkötelezettnek kell lenni a játszma feladásában. Tekintettel arra, hogy az ilyen személy önképe szintén gyenge, könnyen feladhatja elhatározását e téren. Pedig amint véghez képes vinni a kiszállást a játékból, bebizonyítja magának, hogy milyen erős!

Az egyik végső lépés ilyen esetben, amikor a megoldást a szétköltözés jelenti. Azonban újabb játszmák sora kerülhet ezek után terítékre. A játszmát elhagyó személy a másik fél számára elviselhetetlen dolgot vitt véghez, ezt nem hagyhatja annyiban... Ehhez az új helyzethez nyújt a gyermekelhelyezés és a vagyon megosztása egy újabb lehetőséget. És ez már a törvények, hivatalok, szakemberek sora áldásával történik. A felek a válás idejére rengeteg valós és vélt sérelem batyuval rendelkeznek. Az ritkán megy, hogy ha nem tudjuk tovább emelni egymást, én elengedem a kezed, te az enyémet, éljünk tovább boldogan, de már külön, a gyermekünknek pedig lehetővé tesszük, hogy anyuval és apuval az igénye szerint legyen kapcsolata, mert erre van szüksége, hogy megtanulja, szabadon szeretheti a szüleit.

Ma ezzel szemben milyen lehetetlen és romboló helyzetet teremtenek a szülők, amikor elvárják a gyermektől, hogy ne szeresse az éppen távol lévőt. Ez az elvárás megfogalmazódhat a gyermeket nevelő, és a csak kapcsolattartással rendelkező szülő esetében is, az már csak hab a tortán, ha mindkét fél ezt teszi... Miért gondolják magukat felnőttnek tartó emberek, hogy a válás után a volt párjukat gyűlÖLni és ellehetetleníteni szükséges? Boldogabbak lesznek tőle? Mit tanítanak ezen viselkedésükkel az utód generációknak? Persze ilyenkor sosem számolnak azzal a következménnyel, hogy bizony ezen viselkedésük a gyermeküktől többet vesz el, mint amit ad. Ráadásul előbb vagy utóbb a megvezetett gyermek/gyermekek éppen úgy ellenük is fognak fordulni, hiszen sem a szerETETre, sem a tiszteletre nem lehet így megtanítani őket. A gyermek nem más mint egy család, egy ország jövője. MILYEN JÖVŐT NEVELÜNK ÍGY? A felnőtt attól felnőtt, hogy vállalja a cselekedeteiért a felelősséget, hogy az önnön hibáiért nem mindenki mást tesz felelőssé. Nem szégyen beismerni, hogy hibáztunk mi is, egy kapcsolatot nem tud kizárólag egy ember tönkre tenni... Előre mutatni pedig csak a hibáink, jellembeli hiányosságaink feltárásával, és korrigálásával lehet.

Folytathatnám a sort a vagyonmegosztás és a gyermektartás terén folytatott hadjáratok elemzésével is. Egy következő írásban majd. Természetesen az elidegenítés azon formájáról is külön érdemes írni, amikor az elidegenítés a gyermek védelmét szolgálja.