Bölcsődés és óvodáskor manapság

Ki szocializálja és hogyan gyermekeinket

 Az elöző írásra utalva még egyszer. Egy megszületett kisbaba szocializációját első körben a szülei és a közvetlen környezete határozza meg. Az első három év a kritikus évek. A gyermeket ekkor ért hatások az egész életre ki fognak hatni.

Ugye ma törvényi előírás, hogy a gyermeknek három éves korától kötelező óvodába járnia. Hogy ez mennyire jó vagy sem? Vannak esetek, amikor jó, és lesznek bőven olyanok, amikor még bizony korai volt. De azt ekkortól leszögezhetjük, hogy a szülők nevelése kiegészül azokkal a személyekkel, akikkel a gyermek az egész napját tölti. A kisgyermek pedig azokból a mintákból tanul elsősorban, amit a felnőttek mutatnak. Lehet papolni, szónokolni, ha a mutatott minta ezzel ellentétes lesz, sajna a minta lesz az igazodási pont.

Először az átmeneti korosztály esetét vizsgáljuk meg. Ők azok a gyerekek, akik még nem érték el az óvodás évek kezdetét, tehát a kritikus évek alatt már gyermekintézményekben lesznek napközben elhelyezve. Kormányzati célkitűzés, hogy növelni kell a bölcsődék számát, hogy az anyukák lehetőleg minél kevesebbet essenek ki az értékes munka világából, azaz a karrierépítésből (a gyártósorokon persze), ne töltsék már lustán holmi felesleges gyerekneveléssel a drága idejüket. Arról se feledkezzünk meg, hogy bizony ideális lenne családonként 3-4 gyerkőc...

Szóval bölcsibe mehet a BABA akár fél évesen már, hiszen ennyi idősen még az. Majd gondját viselik egész nap, anyuka este és reggel esetleg megszoptathatja, de tulajdonképpen ez is felesleges, vannak jó pénzért tápszerek, az immunrendszert pedig a legjobb idejében elkezdeni gyengíteni, a gyógyszeripar zsebei várják epekedve az új fogyasztójukat.

Mondanom sem kell, hogy ezek bizony nem a babák javát szolgálják. Egészséges lelkületű ember akkor válhat a gyermekből, ha az édesanya és az édesapa kiegyensúlyozott lelki állapottal bír. Az édesanya lelkiállapota kardinális kérdés az ilyen pici babák szempontjából. Ha akár csak otthon gondozza kicsinyét, ha dolgozni jár, bizony lehet fáradt és kimerült. Egy munkahely mellett, nem tudom elképzelni, hogy anyuka telis-tele feles energiával, majd munka után önfeledten meg tudja adni gyermekének, amire szüksége lenne, pláne, ha több gyermeke is van. Ugye azt nem felejtettük el, hogy a nagyszülők sem léteznek, mert az ötvenes éveiben járó nagymamák és nagypapák szintén dolgoznak.

Más szempontból megközelítve a kérdést, azt sem találom ideálisnak, ha ugyan az édesanya otthon van gyermekével az óvodás korig, de mivel ma hazánkban a kétkeresős családmodell dívik (fel kéne találni a szülőklónozást és akkor lehetne négykeresős is). Szóval apuka egyszemélyben akar két keresetet produkálni, hát szinte csak aludni esik be. Mennyi energiája és ideje marad a gyermekére? Ezek után anyuka rágja magát, hogy miből lesz meg a holnapi pelus, mit főz, miből vesz ruhát, cipőt a gyereknek. A kisbabával eltöltött napok száma - bármennyire is szép, azonban megterhelő is egyben. Gyakorlatilag az édesapának nem marad ideje besegíteni a háztartásba, a gyermek körüli teendőkbe, hiszen az anyagiak előteremtése már minden szabad idejét és energiáját felszámolta... Aztán lassan a vízcsapból is az folyik, hogy azok a galád férfiak igazán besegíthetnének a házi munkába, sőt maradhatnának ők otthon a gyermekkel.  Megvan a felspannolt lelkiállapot és a kevés találkozás, majd az anyagi nehézségek előbb vagy utóbb szétszedik a kapcsolatot. Előállt a 22-es csapdája. Most végig lehet gondolni, milyen lesz a gyermek szocializációja!

Tulajdonképpen átkozott szocializmusunk GYES találmánya nem is volt olyan rossz, a kivitelezése már kevésbé lett jó. Miért is? Anyukát biztosította a gyermek rendelkezésére három évig. Egy dologról durván elfelejtkezett, méghozzá megfelelő díjazásban részesíteni az anyukát, hiszen neki most ez a "munkája". A szocializmus nem volt híres az átlagemberek magas béreiről. Akkor is csak azt a propagandát hajtották, hogy az a nő, aki nincs a munkahelyén, az tulajdonképpen nem is dolgozik, örüljön a könyöradománynak. Persze a másik oldalról ment a bűntudatkeltés is, milyen anya, aki nem bír ki három évet a gyermekével otthon. Az évek alatt bizony be is érett ennek gyümölcse, teljesen leértékelődött az anyaság, az anyagi terhek növekedésével pedig ezerszer meggondolja a szülőpár, hogy ugyan hány gyermeket lehet felnevelniük. A pénztárca pedig tud ám korlátokat szabni. Pártunk és államunk pedig sír, hogy fogy a magyar, mást pedig nem csinál a folyamat megállítása érdekében. Intézkedései a valóságban egyáltalán nem segítik a több gyermek vállalását. Egyértelműen látszik, hogy kizárólag a tehetős kisebbségnek nyújtanak támogatást, holott ők nem a leggyermekvállalóbb kedvűek. Pedig hát 2018 a családok éve lenne.

A szocializációhoz visszatérve, mivel az elsődleges mintát nyújtó szülők - akik tulajdonképpen már ugyanebben, csak kicsit könnyedebb feltételek mellett cseperedtek - mit tudnak átadni gyermekeiknek?

De menjünk tovább, elérkezik a bűvös három éves kor, és gyermekünknek irány az óvoda intézménye. A szülők lelki állapota ettől még cseppet sem lesz jobb, tehát a minta az emberi viselkedésről nem javul, sőt romlik. Azonban ettől kezdve újabb minták jelennek meg a gyermek életében, a gyermekek és az óvónénik, dajkák. A gyermekek zöme hasonló körülmények közül fog érkezni. Bár nyilván akadnak majd olyanok is, akiknél a pénztárca nem lesz annyira szűkös. Megjelenik a gyermeki fejben az irigység fogalma, pláne, ha a szülőktől is ezt látják. Az óvónénik szerencsés esetben még üdék és fiatalok, ha nem így van, akkor bizony ők is csak dolgozó és küszködő emberi mintát fognak mutatni a gyerekeknek. Valameddig tud palástolni az ember, de ha az életét több nehézség is jellemzi, bizony a fásultság és kilátástalanság rá fogja nyomni a munkájukra a kis bélyegét. Nem hibáztatom őket, hiszen emberből vannak.

Csak boldog gyerekből lehet boldog felnőtt"

/Kodály Zoltán/

Szép idézet, csak boldogtalan ember tud-e boldog gyermeket nevelni boldog felnőtté?

Mennyire lehetnek a ma gyermekei boldogok? Szüleik agyon terheltek, akár fizikailag, de mentálisan mindenképpen. A gyerekeket pedig a koruk ellenére már akár bölcsődésen vagy óvodásan felnőtt munkaidő tartamra felügyelik, nevelgetik a gyermekintézmények. Persze az is hozzátartozik a realitásokhoz, hogy egy keresetből nem lehet ma hazánkban eltartani egy családot, nem beszélve arról, hogy bizony magának a lakhatásnak is ott vannak a terhei, amennyiben a fiatal párok önálló lakásról, házról álmodnak, ezt valószínűleg csak hitelből tudják megoldani, persze ilyenkor legalább a saját otthonuk terhét fizethetik, szemben az albérletben élőkkel, akik horror albérleti díjak fizetése mellett, eleve nem tudnak önerőből saját lakás felé nyitni.

Elgondolkodtam azon, hogy ugyan ki neveli a gyerekeket manapság. A szülőtől elvárják a maximumot, azonban az alvás idejét leszámítva, bizony jóval kevesebb időt tölthetnek gyermekneveléssel ők maguk. De senki ne gondolja, hogy ez a folyamat valami magyar specialitás. A világban elindult egy folyamat, mely szerint a gyermeket minél hamarabb vegyük el az anyától elsősorban, majd az eredmény a kockára gyártott (nevelt) felnőttek sokasága lesz. Velük pedig azt teszünk, amit akarunk...

Dr. Vekerdy Tamás rajza bámulatosan fejezi ki, hogyan állnak a ma felnőttjei a gyermekekhez.

Lehet rajta mindenkinek gondolkodni!

Amennyiben érdekesnek találtad az írásomat és úgy gondolod, hogy másoknak is hasznára válna, kérlek oszd meg, hogy hozzájuk is eljuthasson. Facebook oldalamon tudsz követni és hozzászólni vagy írhatsz ide: hopihetanc@gmail.com.